Megsimítom hajad
Iszom a te szavad
Kulcs vagy s én a lakat
Elérem hogy könnyed soha többé nem fakad
Kategória: Vers (Page 2 of 4)
Huszonötödjére hallgatom meg azt a dalt,
Amit azon az estén egymásénak kereszteltünk.
Huszonnégy könycseppet ejtettem
a szürke walkman gombjaira.,
Aminek rugója tőlük már halkan csikordul meg
minden lenyomáskor.
Ne tudom, hogy kell téged kicsit szeretni
Hiába próbálom,
Valahogy mindig túlzásba esek.
Talán a hó nem is az, aminek látszik,
Nem az a fehér, fagyott dolog,
Amiben a gyerekek oly nagy kedvvel játszanak,
Vagy amit a hegyek takarónak használnak télen.
A hó lehet egy érzés is.
Egy szentimentalista szakasz,
Amikor nem vágyom másra,
Csak magamba fordulva,
Felbaktatni az emeletre,
Utoljára végig hallgatva,
A korhadó lépcső sírását,
Ahogy egész testem rá nehezedik,
Ősz van már a naptárban.
De a nap kint még melegen süt,
A diákok már a padban ülnek,
És eszük még a nyárra visszarepül.
Valaki hazafelé siet az aznapi munkából,
Hogy a hatalmas karácsonyi forgatag közepette,
És a huszonötödikei munkanap előtt,
Elkészítse legalább a 3 fajt bejglit,
Ami természetesen nem maradhat el.
Oh, mily bolond gyermek is voltam,
Folyton csak sírtam és toporzékoltam.
Hagytad, hogy ábrándozzak, engedted, hogy szabadon szálljak.
Sőt még biztattál is, vezettél, hogy meg ne álljak.
Démonok kergetnek ágyba,
Sebaj, fejem álomra hajtom mára.
Vajon kőből van ez a párna?
Mikor lett itt ekkora a lárma?
És talán majd egyszer
nemcsak két láb lóg be
Az Adria sós vizébe
És mossa partra kavicsokkal,
Hanem már négy láb,
Ami pontosan két pár:
A Tiéd és az Enyém,