Huszonötödjére hallgatom meg azt a dalt,
Amit azon az estén egymásénak kereszteltünk.
Huszonnégy könycseppet ejtettem
a szürke walkman gombjaira.,
Aminek rugója tőlük már halkan csikordul meg
minden lenyomáskor.
Huszonhárom percig feküdtem a szoba közepén,
Cigaretta szúrós füstje lengte körbe a szobákat,
ahogy Rád gondoltam,
Huszonkettedike volt a szám a naptárban,
ami minden hónapban pirossal volt karikázva,
Hisz ez többet jelentett,
mint a piros betűs ünnepnapok összesen.
Huszonegy szál virággal vártalak a kapuban,
De még azok szépsége sem ért fel
a Te gyönyörűségeddel.
Húsz ujj kulcsolódott egymásba elfeledve bármit is,
amire emlékeznünk kellett.
Tizenkilenc kockájú plédre feküdtünk
azon a kora délutánon a szokásos parkunkban.
Tizennyolc millió fűszál hajolt meg
testünk alatt, ahogy egymást ölelve
fújta a szél a hajunkat.
Tizenhét évesen az ember még
nem tud szeretni igazán, mondta anyám.
Nem hittem neki, és talán jól is tettem.
*************************************
Tíz verset írtam hozzád, s fogadtam
örökké szóló hűséget bennük hozzád.
Kilencedjére is kézen fogtalak és
táncba feledkeztünk azon a májusi estén.
Nyolc féle becenevet találtam ki
Neked, de egy sem ért fel ahhoz az egyhez,
ahogyan először becéztelek.
Hét éjszakát töltöttem Veled egyfolytában,
hogy minél közelebb tudjalak magamhoz.
Hat párna között felejtettem el minden bánatomat,
miközben a hajamat simogattad.
Öt mondatodba került, hogy a Tiéd legyek,
míg az eszedet tudod.
Négyszer pislogtam, hogy meggyőzödjek,
ez tényleg a valóság, s te tényleg velem vagy még.
Három lámpa alatt ébredtem, nemcsak a könnyek,
de fényük is szemeimet égették.
Két kezem megint egy cigarettát gyújtott,
számba véve szívtam magamba a halált,
Hisz csak Egy indokom van azért, hogy éljek,
és az mindig is Te voltál.