Egy szentimentalista szakasz,
Amikor nem vágyom másra,
Csak magamba fordulva,
Felbaktatni az emeletre,
Utoljára végig hallgatva,
A korhadó lépcső sírását,
Ahogy egész testem rá nehezedik,
Kulcsra zárni a fenyő ajtót,
Ami már annyiszor volt becsapva,
Nem csak fizikai értelemben.
Megálltam egy pillanatra.
Az ablak előtt voltam.
Kinézve nem láttam mást,
Csak hatalmas ruhákba öltözött lényeket,
Akik szintén menekülnek a fagy elől,
Mert már sáljuk sem melegíti eléggé nyakukat,
Kesztyűjük teljesen átázott a hótól,
Csizmájuk talpa épp kezd levállni.
Mind olyan boldognak tűnnek.
Vajon nekem is így kéne kinéznem?
Vagy talán kívülről ezt is látják?
Nem, biztosan nem.
A tél nem az én évszakom.
Ilyenkor csak fogom magam,
Felmegyek a ropogó lépcsőkön,
Bezárom ablakos ajtómat,
És mint a medvék,
Téli álomba ringatom magam,
Mégha nem is muszáj,
De ilyenkor én is a túlélés miatt teszem,
Mert ha ez nincs,
Belülről emésztem fel magam a három hónap alatt.