Oh, mily bolond gyermek is voltam,
Folyton csak sírtam és toporzékoltam.
Hagytad, hogy ábrándozzak, engedted, hogy szabadon szálljak.
Sőt még biztattál is, vezettél, hogy meg ne álljak.
Láttam, mennyire szeretsz mikor szeretek, de nézted azt is, amikor orra esek.
Nem segítettél fel, hiába láttad hogy a bánat elnyel.
Csak ennyit mondtál: Ez lecke volt, állj fel! Ez mind már a múlt.
Ifjabbként még ment is, csak egy kis nátha, nem pestis.
Oh de ahogy idősödtem mást lett,
Eszem talán végleg elment.
Hiába okosodtam, csak még butább lettem.
Valahányszor belém tapostak csak mosolyogva tűrtem.
Én bolond, mindig csak reméltem, folyton szépeket meséltem.
Szerettem mikor szerettek, akkor is, ha valójában késsel fenyegettek.
Arany csészéből ittam a mérget, mellékhatása a mai napig kerget.
Hogy átkoztalak én akkor, ma már bánom, őszintén sajnálom barátom.
Oh milyen is volt az, mikor a saját szemem takartam,
Valahogy tudtam mi van előttem, de látni nem akartam.
Tagadásba burkolóztam, majd tébolyba zuhantam.
Mind tudjuk mit akartam, de csak lebegtem az őrült forgatagban.
Úgy döntöttem hát, inkább bezárlak,
Azért mit velem tettél, mától csak gyalázlak.
De te nem sírtál, mint én,
Hisz velem ellentétben, te nem éreztél.
Oh te együgyű gyermek, hát én sem értettem hogy mégis mikor szerettek.
Kedvesen küldted nekem az újabb rózsaszín felhőket, mint tucat kölyök azt akartad, hogy figyeljek.
Már tudom, azt a néhány gonosz embert nem te választottad, te talán csak a mosolyomat akartad.
Addig és addig, tanítottál és neveltél, míg én el nem zavartalak és te… elmentél.
Elmentél, de nem csak rózsaszín felhőket vittél.
Mentél és veled mentem részben én.
A színes törékeny énem kimenekítetted.
És szürkén ott hagytál, hogy némán összetörjek.
Oh hogy eleinte mennyire nem zavart az üres szív, nem éreztem, ahogy a magába szív.
Majd amikor már felsejlett a helye, terjedt a feketsége.
Fekélyként nőt bennem a hiánya, kétségbeesetten kutattalak, de hiába.
Lázadtam kiabáltam és végül feladtam, és mégis, a jeges szívem mélyén mindennap hiányoltam.
De rájöttem már végre, nem vagy isten se ördög.
Te csak a vak, a rózsaszín boldogságot küldöd.
Adod te mindenkinek, annak ki készen áll és kéri,
Annak is ki felnőtt már, s a szíve mélyén már nem is reméli.