Sétálok a part mentén, nézem ahogy a folyó sodor magával mindent, ami az útjába kerül. Szenvedélyesen, gyorsan, vadul tör utat magának. A gyönyörű téli tájban sétálgatok, s hozok minden terhet a lelkemben. A fekete kabátomban, a fekete kesztyűmben és a szintén fekete táskámmal hozom a sötétséget, a szenvedést a fájdalmat, a gyászt. Sokan mennek el mellettem, rohanva, biciklivel, autóval, kutyával vagy gyerekkel. Egy közös bennük: mind sietnek. Olyanok, mint a folyó. Nem törődnek semmivel és senkivel, nem élik meg a pillanatot, csak mennek és mennek, tapossák ki az utat, törnek előre. Az egyikük nekem jön, elvesztem az egyensúlyom, a táskámon kinyílik a kapocs. A papírok szétszóródnak. – Nagyon jó – gondolom magamban. A nő megáll, egy pillanatig nézi a papírokat, a földön heverő táskát, és hallgatja, ahogy nagyot sóhajtok. A leheletem látszik a hideg levegőn. A nő odarohan hozzám (végre tesz is valamit), próbál segíteni.
Kategória: Novella (Page 1 of 2)
Hasonló nap volt, mint a többi. Az idős úr a kávézó felé sétált, útközben meg-megállt i megszemlélni a virágokat, nézni a kék eget, vagy hallgatni a madarak csicsergését. A körülötte lévő világ élete derekán volt, ha hús-vér emberként láthatta volna a természetet, egy életvidám, mosolygós nővel találta volna szembe magát.
A munkahelyemről sétáltok hazafelé, amikor elkezdenek gyülekezni a felhők az égen. Nem hasonlítanak semmilyen, addig általam megszokott felhőhöz. Sokkal nagyobbak, vastagabbak, pár felhő annyira beszőtte az eget, hogy egy napsugár sem jut át rajtuk. Az egész város kezd szürkébe burkolódzni. Ez még nem is lett volna figyelemre méltó, ugyanis itt Ködtornyán, minden reggel köd takarja a várost, akárcsak úgy, mint az alvó embert a vastag téli takaró. Continue reading
Volt egyszer egy öreg bölcs, aki már évtizedek óta élt egy eldugott erdő mélyén. Az emberek ritkán jártak arra, és amikor mégis, akkor csak ritkán beszéltek a bölccsel, mert úgy gondolták, hogy az öreg férfi túl bölcs, és túl idős ahhoz, hogy bárkivel is foglalkozzon. Az öreg bölcs azonban szerette, amikor az emberek megfordultak a környékén, mert akkor mesélhetett nekik a tapasztalatairól, amiket az évek során szerzett.
Viktor, a jóképű, férfias fiatalember, sosem volt boldog. Mindig azt érezte, hogy valami hiányzik az életéből, de sosem tudta, hogy mi az. Az ő élete úgy indult, mint bármelyik másik emberé, végzett egy jó egyetemet, jó munkát talált és sikeres volt abban, amit csinált. Mégis, valami hiányzott.
Az egyik napon, amikor barátja, András meghívta őt egy spirituális találkozóra, Viktor úgy érezte, hogy ennek a meghívásnak az a célja, hogy segítsen neki megtalálni a hiányzó dolgot az életében.
Szóval csak fussak. Köszi a jó tanácsot. Magamtól biztosan nem jöttem volna rá. A rajtvonalnál állok, pontosabban valamilyen térdelőrajt pozícióban várom a jelet. Gyorsan a mellettem lévőkre nézek, próbálok én is olyan természetesnek tűnni, mint ők. Nem könnyű feladat. Gyorsan végig is gondolom, hogy kerültem ebbe a szituációba.
Nem tudok olyan napot mondani, hogy a fegyverek nem ropogtak gyermekkorom estélin, a háború alatt nőttem fel, de nem félelemmel eltöltve. A gyermeki kíváncsiságom, felülkerekedett a rettegésen és izgalommá alakult. Mintha adrenalinban fürödtem volna, majd azt is ittam volna. Testem teljes egésze bizsergett, mikor bombariadó miatt a pincébe menekültünk a családommal.
Horváth Éva
A frissen bútorozás alatt álló szobámban ültem épp, dolgom végeztén szombat délután. A lejátszási lista váratlanul egy olyan dalra ugrott, ami szorosan köthető volt hozzád. – Mint szinte minden dal az elmúlt időszakból. – “Te Majd Kézenfogsz”.
Senki nem tudja hol született vagy, hogy kik a szülei. Egy árvaházban nőtt fel, miután megtalálták egy erdőben. Egy nevelőcsalád befogadta, de hamar el is kergette. Érthetetlen okból. Mindig is Istennek tetsző kegyelmes életet élt. Egyedül maradt, de nem esett kétségbe, Istenhez imádkozott. Elindult oda ahol a szél fúj, már hol a madár se jár, csak a múlt kiabál. A pusztába. Buzgón imádkozott. Az egyedül töltött évei csak még jobban megerősítette hitében. Egy fehér farkas vitt neki élelmet, aki más volt, mint a többi fajtársa. Hófehér szőre és kék szeme volt. Egy világoskék csík futott a gerince mentén, a négy lábán halványzöld karpereceket viselt és a farka vége is zöld volt. Aki még nem látott farkast azt mondaná egy nagy fehér kutya. Nappal nem látszottak a kék és zöld csíkok, csak sötétben derengtek halványan.
A füsttengeren nem szűrődött át semmi, csak a jazzt éneklő énekesnő érces hangja. A dal oly finoman csengett, mintha attól félne, hogy megsértené az ember fülét, de egyben mégis követelőző volt, hogy már akkor is az agyadba vési a ritmust ösztökélve arra, hogy egész testedre kiterjedjen a felszabadult melódia. Csak egy zongora szabad csörömpölése és trombita halk búgása kísérte a szűzies hangot. Halk, nem kívánt moraj volt még hallható az ének alatt, mely az asztaloknál társalgó társaságoktól származott. A színes társaságban volt fekete, s fehér ember is egyaránt, csak egy dolog tartotta őket egy helyen békességben, ami nem volt más, mint a jazz kellemesen csengő dallama.