Volt egyszer egy öreg bölcs, aki már évtizedek óta élt egy eldugott erdő mélyén. Az emberek ritkán jártak arra, és amikor mégis, akkor csak ritkán beszéltek a bölccsel, mert úgy gondolták, hogy az öreg férfi túl bölcs, és túl idős ahhoz, hogy bárkivel is foglalkozzon. Az öreg bölcs azonban szerette, amikor az emberek megfordultak a környékén, mert akkor mesélhetett nekik a tapasztalatairól, amiket az évek során szerzett.
Szerző: Kredenc (Page 5 of 10)
Békefi Luca Anna
Még hideg tél van, s nemsokára
Kellemes tavasz.
A tavasz mikor virágok nyílnak és
Pillangók szállva szállnak.
S te pillangókat kergetsz és
Virágokat tépekedsz.
És én boldogan nézve azt,
Hogy mit művelsz.
Vad virágok után, meleg nyár
És hőség.
Kis füleiddel port összecsapva
Jössz és futsz még.
Nyelvedre minden féle
Fűszál ragad.
S szót nem fogadsz mikor azt
Mondom:
Elég volt, mert fogad is piszkos marad.
Eljött az ősz és süvítő szél.
A fákról lehulló levél.
Levelek és kupacok
Kicsi tappancsod mocorog
Beköszönt újra a hideg tél és fagy.
S engem mosolyom újra elhagy.
De pici nyelved mely arcomat megnyalja.
Én boldogan nézek fel újra a szép napra
Viktor, a jóképű, férfias fiatalember, sosem volt boldog. Mindig azt érezte, hogy valami hiányzik az életéből, de sosem tudta, hogy mi az. Az ő élete úgy indult, mint bármelyik másik emberé, végzett egy jó egyetemet, jó munkát talált és sikeres volt abban, amit csinált. Mégis, valami hiányzott.
Az egyik napon, amikor barátja, András meghívta őt egy spirituális találkozóra, Viktor úgy érezte, hogy ennek a meghívásnak az a célja, hogy segítsen neki megtalálni a hiányzó dolgot az életében.
Tóth Ágota Ráhel
Sötét van. Csak a feketeség van körülöttem. Szeretném azt mondani, hogy a látásom elvesztésével a többi érzékszervem kiélesedett, de csak óvatosan botladozom előre a semmibe. Ami eddig a környezetem volt, és az öt év alatt úgy éreztem, teljesen kiismertem, most új jelentőséget kap. Eszti levezet kézen fogva a konditerembe. Eddig nem is vettem észre, hogy itt ennyi lépcső van. Majd ő is kap egy szemtakarót és már ketten vagyunk ugyanabban a helyzetben. Most mi lesz?
Régi világom talán már csak távoli emlék.
Bárhová néztem mindenhol esik csak szét.
Lassan eltűnik minden szép, s jó.
Akár az örök fehér, tavaszi hó.
Megyek-megyek, az utcán emberek.
Minden felé szürke, „bokanovsky egyének”.
Más-más arccal, hanggal s mégis mind egyforma.
Beállok színesen közéjük, ugyan vonakodva.
Repíts a holdra,
Ott majd minden súlytalanná alakul,
Minden gond, ami zavart,
Most egy perc alatt elszabadul.
Szóval csak fussak. Köszi a jó tanácsot. Magamtól biztosan nem jöttem volna rá. A rajtvonalnál állok, pontosabban valamilyen térdelőrajt pozícióban várom a jelet. Gyorsan a mellettem lévőkre nézek, próbálok én is olyan természetesnek tűnni, mint ők. Nem könnyű feladat. Gyorsan végig is gondolom, hogy kerültem ebbe a szituációba.
