Régi világom talán már csak távoli emlék.
Bárhová néztem mindenhol esik csak szét.
Lassan eltűnik minden szép, s jó.
Akár az örök fehér, tavaszi hó.
A színek elmosódnak,
A formák eltorzulnak.
Csak húzódik és nyúlik,
S végül szertefoszlik.
Futok, rohanok ebben tébolyban,
Utolsó reményem az éjszakai égboltban.
Talán a csillagok még a helyükön vannak.
Hisz azok évmilliárdok alatt sem mozdultak…
Majd látom, ahogy a nap is lefolyt az égről…
Mentsen ki valaki engem a sötétből!
Többé nincs mit kémleljek.
Egyszer s minden kora besötétedett.
Hát kétségbeesésemben még egy utolsó kiáltok,
Majd félve, de bátran semmivé válok.
Hisz a víznek se mondhatod, hogy ne folyj!
Az észvesztett betegnek sem, hogy gyógyulj