Szóval csak fussak. Köszi a jó tanácsot. Magamtól biztosan nem jöttem volna rá. A rajtvonalnál állok, pontosabban valamilyen térdelőrajt pozícióban várom a jelet. Gyorsan a mellettem lévőkre nézek, próbálok én is olyan természetesnek tűnni, mint ők. Nem könnyű feladat. Gyorsan végig is gondolom, hogy kerültem ebbe a szituációba.
Aznap reggel
– Nóri, légyszíves hozd ki a futós felszerelésedet, be kellene tenni az autóba. Suli után megyek érted és elröptetlek a pályára. – kiabált anya a lakás egyik végéből a másikba. Lassan felültem, letöröltem a számból kifolyt nyál odaszáradt maradékát, és ásítozva kikászálódtam az ágyamból. A fürdő felé vettem az irányt, majd miután végeztem, bepakoltam az iskolatáskámat is. Felkaptam a tegnap kikészített ruhámat, fogat mostam, és kiléptem a ház elé. Keddenként mindig egyedül megyek iskolába. Gyalogolni szoktam ilyenkor. Anyáék egy ideig mindig kérdezősködtek, hogy mégis miért. Nem tudtam rá semmit mondani, csak hogy nincs különösebb oka. Gyanúsnak gondoltak („Biztos fiú van a dologban.”), de mára már belenyugodtak. Egyébként ma lesz a szépolvasási verseny, amire hetek óta készülök. A kedvenc könyvemben találtam meg a tökéletes szöveget, amit elő fogok adni.
– Házi feladat a táblán, írjátok le a füzetbe! További szép napot mindenkinek! – búcsúzott az osztályfőnököm és kilibbent a teremből, majd lassan az osztály is kiszivárgott. Egyszer csak Nóri szaladt be. Nehezen állt meg, csupán a padomnál fékezett le.
– Menj el anyához… a cuccaimért… – nyögdécselte két levegővétel között. – Lesz még egy órám és anya nem tud elszabadulni a munkából. Tudtam, hogy semmi nem úgy lesz, ahogy meg volt tervezve. – arcára aggodalom ült ki, mérgesen törölte meg homlokát. Utálom így látni. Mert tudom, hogy én is tökéletesen ugyanúgy nézek ki. Mintha tükörbe néznék.
– Ne aggódj, elmegyek érte. Nincs több órám, úgyhogy indulok is. A sportpályánál várlak. – azzal felkaptam a táskámat a vállamra, intettem és ki is szaladtam az épületből. Viszonylag hamar odaértem anya munkahelyére, összeszedtem Nóri holmiját és a sportpálya felé vettem az irányt. Különös érzés volt bemenni a létesítmény kis kapuján. Sokan köszöntek rám. Végiggondolni sem volt időm, hogy vajon miért, mikor valaki belém kapaszkodott, és behúzott egy apró öltözőbe. Fehér helyiség volt, négy paddal a falak mentén. A kinézeténél már csak a szaga volt rosszabb. Meghökkentő bűz uralkodott odabent. A különböző dezodorok, parfümök és persze, az orrfacsaró izzadságszag keveréke kifejezetten elviselhetetlen volt. Az ősz hajú, kicsi, kövér emberke idegesen nézett hol rám, hol a karján lévő órájára.
– Öltözz át és gyere! Két perc múlva kezdenünk kell, előrébb tették ezt az átkozott versenyt! – mennydörögte és kiviharzott a helységből. A sokktól moccanni sem mertem, nem ám szólni, hogy valójában nem is én vagyok az ő embere. Á, a végén még azt hitte volna, hogy viccelődök. De valljuk be, az emberrel, akinek szó szerint láthatod egyszer elpattanni az ütőereit, sosem fogsz poénkodni. Hívtam Nórit, persze, drága testvérem nem vette fel. Végül döntöttem.
Felkaptam a nővérem ruháit, és egy nagy levegő után kiléptem az öltözőből. Számtalan fiatal álldogált vidáman, egymással csacsogva a placcon. Szememmel ismerőst kerestem, de gyorsan nyugtáztam, hogy ez esélytelen. Körbepillantottam, hogy mások mit csinálnak. Mivel jó néhány feladat elég nehéznek bizonyult, ezért csináltam egy-két olyan bemelegítő gyakorlatot, amit még a tesiórákról sajátítottam el. Igazán élveztem azt a pár percet, szívesen is maradtam volna ott, de a tömeg hirtelen a futópálya felé indult. Ó, ne. – gondoltam, majd a következő pillanatban már csak arra lettem figyelmes, hogy a rajtra várok. Hallom, ahogy az edzőbá’ torka szakadtából üvölti, hogy fussak minél gyorsabban. Rendben, akkor mondja meg, hogy minél gyorsabban. – halkan kuncogok a saját viccemen, majd eszembe jut, hogy hol is vagyok. Na és, hogy hol is kéne lennem: a szépolvasási versenyen. Ehelyett itt várok a nyavalyás rajtjelre a tűző napon egy baromi kényelmetlen futócipőben. Ha reggel odaállnak elém, és azt mondják, hogy ez fog rám várni, szemberöhögöm őket. Persze, most már teljesen más a helyzet. Valahogy nincs kedvem nevetni. De sok időm nincs ezen rágódni, mert kezdődik a verseny.
Ahogy meghallom a lövést, elindulok. Egyik láb a másik után – bíztatom magam, ki hinné, hogy segít is valamit.
Fáradtan rogyok össze a célvonalon túl. Egyszer csak anya elmosódott alakját pillantom meg a távolban, ahogy egy kulaccsal a kezében közeledik felém. Arcán hatalmas mosoly terül szét.
– Két Lottit játszotok? – kérdezi nevetve.
– Valami olyasmit. – vonom meg a vállam, majd lassan én is elmosolyodok.
– Gyere Dóri, menjünk el a nővéredért. Lehet, hogy megnyerte a szépolvasási versenyt. – kacsint rám anya, felsegít a földről és nevetgélve indulunk el az autó felé.