A munkahelyemről sétáltok hazafelé, amikor elkezdenek gyülekezni a felhők az égen. Nem hasonlítanak semmilyen, addig általam megszokott felhőhöz. Sokkal nagyobbak, vastagabbak, pár felhő annyira beszőtte az eget, hogy egy napsugár sem jut át rajtuk. Az egész város kezd szürkébe burkolódzni. Ez még nem is lett volna figyelemre méltó, ugyanis itt Ködtornyán, minden reggel köd takarja a várost, akárcsak úgy, mint az alvó embert a vastag téli takaró.
A táskámban van a kicsi, kék esernyő, amit még akkor vettem, amikor visszaköltöztem a városba. Az esernyő itt elengedhetetlen, ugyanis állandóan esik, mintha csak maradtam volna Londonban. Egy pár éve költöztem haza és sikerült munkát vállalnom a helyi könyvkiadónál, mint szerkesztő. Sok kéziratot fogtam már a kezemben a munkám során, de ilyen csodálatos történeteket sehol sem olvastam, mint itt Ködtornyán. Emlékszem egy történetet dobtam vissza. Egy helyi író írta meg a város legendáját. Papíron hozta a történetet és kézírása, elképesztően csúnya volt. Úgy éreztem, hogy ez egy mai olvasót nem fogna meg, esetleg a helyi piacot érné el vele, de ők valószínűleg már ismerik ezt a történetet. Amikor a recepciós meglátta, szemét forgatva tátogta el nekem: “Itt a remete.” Kétszer találkoztam vele. Egyszer, amikor bejött a kiadóhoz, egyszer pedig miközben az erdőben tettem egy sétát, a város tornyához. Egy kis kalyibában élt az erdő mélyén. Amikor felmásztam a kilátóba és körbenéztem, megláttam a szedett-vedett házát. Ekkor értettem meg miért nevezte remetének a recepciós. Görnyedten, egy zöld lepedővel járkált és ágakat gyűjtött.
Gondolataimból, az orromra cseppenő esőcsepp szakít ki. Hirtelen szakadni kezd az eső és dörögni kezd az ég. Valami furcsát érzek akkor, amikor egy esőcsepp ismét az orromra esik. Mintha a cseppek szürkék lennének és nem átlátszóak. Mellettem a zöld színű fű is mintha árnyalatot váltana… Olyan furcsa ez az egész. Ekkor hatalmasat dörög az ég. Jobb, ha minél előbb hazaérek…
• • •
Az otthonom teraszán állok és a zárral babrálok. A lábtörlőn egy papír pihen, a nevemmel rajta. “András”, olvasom, a nevem alatt pedig, “A torony őre” szerepel, legalábbis gondolom, ugyanis az illetőnek elképesztően csúnya írásképe van. Közben az eső úgy esik, mintha dézsából öntenék. Igaz, hogy itt Ködtornyán rengeteg csapadék hull, de ennyit még nem láttam, azóta amióta visszajöttem.
A verandához vezető lépcső szélét szép, színes virágok szegélyezik. Van köztük nagy piros szirmú, kis lila és sárga. A hirtelen jött esőzés őket sem kíméli. Az ajtó egy kattanással kinyílik, de mielőtt bemennék, vetek még egy pillantást a virágaimra. Olyan furcsák… Mintha, kezdenék elveszteni az élénk színeiket és nekiállnának szürkülni. Nem tulajdonítok ennek nagyobb jelentőséget, felkapom a papírt a lábtörlőről és bemegyek a meleget árasztó előszobába.
Az esernyőmet bedobom az ajtó melletti tartóba. A kabátom és a cipőm teljesen átázott, érzem a zoknimon is, hogy csurom víz. A talpam cuppog, ahogyan járkálok az előszobában, vizes lábnyomokat hagyok magam után mindenfelé. Mielőtt benyitnék a folyosóra, belebújok a kék papucsomba, ami ott pihen a cipősszekrény mellett. Az első utam a konyhába vezet, ahol előveszem a hűtőből a vacsorának valót és berakom a mikróba. Ezután felmegyek az emeletre, ahol a dolgozószobám, a fürdőszoba és a háló található. Bemegyek a fürdőbe levetni a vizes zoknit. Miközben a zuhanykabin mellett állok és a zoknit cibálom le a lábamról, belenézek a tükörbe. A hajam teljesen szétzilált és vizes, az arcomról is folyik a víz, az orrom hegyéről a mosdókagylóba csöpög. Miután mindkét zoknimat sikerült leszednem (ami két vizes zokni esetében, elég nagy munka), bedobom a zöld, műanyagból készült szennyeskosárba. A mikró pittyegéssel jelzi, hogy végzett. Bemegyek a dolgozószobába az itthoni laptopomért és leszaladok a lépcsőn. A gépet lerakom a nappali dohányzóasztalára és a konyhába megyek, hogy kivegyem a vacsorámat a mikróból. Ezután visszamegyek a nagyszobába, benyomom a TV-t és a laptopot. Az e-mailjeimet nézem meg először. Pár regénykezdemény és feltörekvő íróktól kaptam üzeneteket. Belefog telni egy kis időbe mire ezeket megnézem.
- • •
Amikor először felnézek a laptopomból az óra már 10-et üt. A vacsorám már kihűlt és a TV-ben is valami ostoba celebműsor megy. A TV mellett van a könyvespolcom, mellette pedig egy állólámpa nyújtózkodik. Odamegyek a polchoz leveszek róla egy könyvet a lámpát pedig felnyomom. A fény szétárad a házban és melegséggel tölti meg a lakást. A függönyt elhúzva kinézek az ablakon és látom, hogy az eső még mindig esik. Pár autó világítja meg azt a rengeteg esőcseppet, ami a földre hull. A kanapéhoz megyek és közben az ég egyre és egyre nagyobbakat dörög, majd mielőtt leülnék, a villám lecsap és a fény megvilágítja az egész várost. A hangja olyan, mintha egy deszkát törnénk ketté egy csapásra. Biztosan a toronyba csapott. Már valószínűleg leszállt a köd és senki nincs ott. Még mielőtt le tudnék ülni, valami furcsát kezdek érezni a gyomromban és a levegőt is nehezen kezdem venni. Annyi erőm még van, hogy leroskadjak a kanapéra, majd miután viszonylagos kényelembe helyeztem magam, jön a képszakadás. Minden elsötétül egy pillantásra…
• • •
Másnap reggel későn ébredek, 8-at üt az óra mikor kinyitom a szemem. Az itthoni laptopom az éjszaka már rég lemerült, a tegnapi ruhám pedig enyhén bűzt árasztanak magukból. Felmegyek a fürdőbe, átöltözöm, nyakkendőt kötök, fogat mosok, a reggeli kötelező köröket futom. Fél órát el is szórakozok ezekkel a dolgokkal. A tegnap talált levelemet becsúsztatom a zsebembe és indulok a kiadóba.
Az eső még mindig esik, úgy látszik nagyon nem akar elállni. A lépcső melletti élénk színű virágok, már nem tündökölnek olyan szép színpompában, mint tegnap. Sőt, mintha teljesen fakóak lennének. A házak a szomszédságban is mind világos árnyalatba öltöztek az évek alatt. Ezek a házak is jellegtelen, szürkés színt vettek fel. Valami itt nincs rendben… Valami van itt a háttérben…
Az utcán sétálok, amikor a telefonom csörögni kezd. Kiveszem a zsebemből és látom, hogy a nővérem hív. Felveszem a telefont és beleszólok:
– Szia, Lili! Mit szeretnél?
– Szia Andris, bent vagyok a galériában. Betudsz ugrani hozzám? – kérdezi a nővérem. –
– Sietek a kiadóba, de végül is ott van a szomszédban. Bemegyek egy pár percre. Valami baj történt?
– Gyere be és meglátod. Valami nagyon nincs rendben – mondja a Lili egy picit ijedt hangon. – Az ajtó nyitva van, várlak. – majd ezzel kinyomta a telefont.
A telefonomat visszacsúsztatom a zsebembe és szedem a lábaimat, hogy minél előbb odaérjek a kiállítóterembe. Nem tudom, mit akar a nővérem, de valami biztosan történt. Különben nem kérné, hogy munka előtt menjek behozzá. Az eső még mindig esik és olyan, mintha szürke esőcseppek esnének. Nem is csak olyan, ezek határozottan szürke esőcseppek. Valami nagyon nincs rendben Ködtornyán. Minél előbb oda kell érnem a nővéremhez.
Háromnegyed 9-re érek a galériához, a nővérem az ablakon keresztül már vadul integet, hogy menjek be a terembe. Amikor belépek az ajtón, Lili egyből letámad:
– Most nézd meg ezeket a képeket. – mutat körbe a teremben lévő festményeken. – Mindegyik…
– Mindegyik szürke – fejezem be a mondatát. – Hogy történt ez?
– Nem tudom – vonja meg a vállát, Lili. – Reggel bejöttem és már ez fogadott. Eddig élénk, színes képek voltak itt, most pedig ezek a szürkék – mondja undorral az arcán. –
A képek szürkék, a virágok és a házak falai teljes mértékben kifakultak.
– Ne haragudj, most mennem kell. Később beszélünk – köszönök el a nővéremtől.
A fő utcán rohanok végig, közben a levelet keresem. Egyetlen egy papírdarab, amin a nevem szerepel. Megállok egy pillanatra, széthajtom a gondosan összetűrt papírt és elkezdem olvasni:
“Kedves András!
Hatalmas vihar közeleg, amely károkat fog okozni Ködtornyán. A város léte forog kockán. Találkozzunk a városi toronynál, várni fogom.
A torony őre”
A toronyhoz kell mennem. Meg kell tudnom, mi folyik a városban. A fakó virágok, a szürke falak és képek… Mi folyik itt?
A város legnagyobb utcáján, a Diósi utcán csörtetek végig, az eső még mindig esik. A város egyre és egyre fakóbb, a színek egyre gyorsabban kezdenek eltűnni. A városi torony kint van az erdőben, a település határában. Minél előbb oda kell érnem.
Fél óra múlva meglátom a kilátó oxidálódott tetejét. A város jelképe, mindenki ismeri, mégis rengeteg rejtélyes dolog történt itt az évek alatt. Titkos találkozók helyszíneként szolgált, bűnözők rejtekhelyeke volt, és most itt van ez az egész. Az ablakban egy sötétalak figyel, ő lehet a torony őre. Amikor a kilátó ajtajához érek, egy mély, dörmögő hang mordul fel. A hang ismerős, a remetéjéhez hasonlít. A férfi nevemet kiáltja:
– András, látom eljött. Segítenie kell Ködtornyán. Ha nem tesz semmit, az hatalmas katasztrófát fog okozni.
– Mi történik itt a városban? Hova tűnnek a színek? Miért esnek szürke esőcseppek az égből? – kérdezem a férfit.
– A tegnapi villámcsapás, emlékszik? – amikor hirtelen elaludtam a kanapén – Az az oka. Ködtornya történelme kezdetén, a középkorban, egy öreg boszorkány élt itt, a mostani városháza helyén. A városalapítók, lerombolták a házát, börtönbe záratták és a középkori felfogáshoz hűen, máglyán elégették. Amikor a nő bőrét a lángok már teljesen összeégették, és már érezte, hogy közel a halál, az utolsó lélegzetével megátkozta a várost. Onnantól kezdve minden egyes villámcsapás után a város színei elkezdtek eltűnni, az emberek teste szürkébe burkolódzott, és az elméjük elé egy vastag függönyt húztak, zombiként kezdtek el viselkedni. Tudja, a színek segítenek az agyunknak gondolkodni. Minden színnek jelentése van számunkra. A barna a nyugodtságot, a fehér a tisztaságot és így tovább. Ha ezek a színek eltűnnek a környezetünkből és a fejünkből, akkor a tudatunkat is elvesztjük lassan.
– Mit akar tőlem, mit tegyek? – teszem fel az egyértelmű kérdést.
– András, maga egy leszármazottja az alapítóknak. Csak maga tudja ezt megakadályozni. Egy villámlást kell előidéznie, még ma este. Ha ez nem sikerül a városunknak befellegzett. Most menjen haza és készüljön fel az estére.
Engedelmeskedek a rejtélyes hangnak, és elindulok haza. Én, mint a város alapítók leszármazottja? Otthon van egy képeskönyv a családunkról, talán abban több információra lelhetek. Az eső még mindig esik és az ernyőmet a nővéremnél hagytam. Minél előbb haza kell jutnom és fel kell készülnöm az estére.
Ahogy a Diósi utcán sétálok, látom, hogy a házak falai, a virágok, a ruhák mind szürkülnek. Az emberek is pusmognak erről, nekik is feltűnik ez, ami jelenleg Ködtornyán történik. Szaporán veszem a lépteimet, minél előbb haza kell jutnom. Már csak pár ház választ el engem az otthonomtól, és mintha az eső jobban szakadna az égből, mint eddig.
A virágok a lépcső mellett már teljesen szürkék. Felrohanok a lépcsőn, az ajtót gyorsan kinyitom, végig nyargalok az előszobán, fel, egyenesen az emeletre. A hálószobámba tárolta édesanyám a könyvet, amely a családunkról szól. Rólunk, a Richterekről. A fenti könyvespolcot átfutom a szememmel és egyből ki is szúrom a nekem kellő példányt. A Richter család története, olvasom a könyvgerincén, a cím alatt pedig a helyi kiadó logója. Belelapozok és rögtön az első oldalon ott van, amit keresek. Elkezdem olvasni a bekezdést:
“A Richter család egy, a 14. század elején bevándorolt nemesi család, az akkori Német-Római Császárság területéről. A nevükhöz köthető Ködtornya városának megalapítása, illetve az akkoriban itt elvégzett boszorkány üldözések. Ma is élő leszármazottjaik, a könyv írásakor itt élnek a településünkön. Richter István a településen bíróként dolgozik, két gyermeke született: Richter András és Richter Liliána.”
Mégis csak igaz. Az alapítók leszármazottja vagyok. Vagyis közvetlenül engem is sújt a boszorkány átka. Segítenem kell a városon. A könyvet az ágyra dobom és a garázsba rohanok. Egy kis fémtákolmányt kell összeraknom estére. Azt felviszem a toronyba, a villám lecsap és minden meg van oldva. A terv eléggé egyszerűnek hangzik. Már csak meg kell valósítani.
• • •
Az óra 9-et üt, és készen állok az indulásra. Ahogy megyek a torony felé, látom, hogy egyre több ház vesztette el élénk, figyelem felhívó színét. Az ég – csak úgy, mint tegnap este – mennydörögni kezd. Sietnem kell. Gyorsabban kezdem szedni a lábaimat, kezemben a fémeszköz, ami úgy néz ki, mint egy utolsó pillanatban elkészített iskolai beadandó. Hamarosan odaérek a toronyhoz. Minden rajtam áll vagy bukik.
Amikor a toronyhoz érek, az már ködbe burkolózott. Csak az alakját sikerül kivennem a sűrű ködből. Most már nincs itt a remete. Felmegyek a torony tetejére, kezemben csörömpöl az állvány. Fent a tetőn, egy levelet találok ismét a nevemmel, ugyanazzal a kézírással, mint amit tegnap találtam. Most nem tudom elolvasni. Sötét van hozzá és kevés időm. Zsebre vágom a papirost és leszaladok a torony aljába. Az ég egyre erőteljesebben mennydörög, én pedig az első sorból fogom figyelni az eseményeket. Nem is kell sokat várni arra, hogy a villám lecsapjon. Amikor belecsap a toronyba, hirtelen az eget színes fények világítják meg és a villám maga is színes. A kilátó is egy pillanatra színpompába öltözik. Az eső már nem esik annyira szenvedélyesen és most már az esőcseppek is átlátszóak. Amikor indulnék haza, akkor elkap egy furcsa érzés. Ugyanaz, mint tegnap, amikor villámlott. Fáradtnak érzem magam és még mielőtt észbe kapnék, lerogyok a földre és elalszok.
Másnap reggel…
Másnap reggel ébredek a toronynál. Az eső elállt, az égen már egy felhő sincs. Gyönyörű napsütéses reggel virradt Ködtornyára. Miután egy kicsit leporoltam magam, haza indulok. A telefonom csörögni kezd a zsebemben, a nővérem hív.
– Szia, Andris! Képzeld, reggel amikor bementem a terembe, visszatértek a képek színei. Nem tudom tegnap mi történt, de most már minden rendben.
– Örülök neki Lili. Figyelj, most mennem kell. Majd hívlak.
– Baj van, Andris? – kérdezi aggodalmas hangon.
– Nem, Lili. Csak nagyon fáradt vagyok. Később hívlak. Szia!
A telefonomat visszateszem a zsebembe. Emberek cikáznak a Diósi utcán, a házak és a virágok gyönyörű színpompában tündökölnek. A járókelők teljesen függetlennek egymástól, de egy közös van bennük: mindannyian engem bámulnak. Nem tudom mire vélni ezt. Jobb lesz, ha minél előbb hazaérek…
Amikor a teraszomhoz érek, boldogan látom, hogy az én virágaim is tündökölnek. A zárral sem kell babrálnom, elsőre egy kattanással kinyílik. Amikor levetkőznék az előszobában, belenézek a tükörbe. Ekkor sokkolva érzem magam. A rajtam lévő ruha és a bőröm is teljes mértékben szürke… Ezért néztek meg a városiak… Mi történik itt…? Egyből eszembe jut a tegnap este talált levél. Talán az magyarázatot adhat. Felbontom és olvasni kezdem:
“Kedves András!
Vigyázzon, amikor a villámot várja. A város színeit megmentheti, de ha túl közel van a toronyhoz, akkor amikor a villám lecsap, elvesztheti a saját színeit és az elméje is elvesztheti a színeit. Csak úgy, mint akkoriban Ködtornyán. Vigyázzon magára!
A torony őre”
Ez nem lehet. Ez nem történhet így. Az elmémet nem veszthetem el. Ekkor egy furcsa fejfájás kap el. Mégis lehetséges…