Sétálok a part mentén, nézem ahogy a folyó sodor magával mindent, ami az útjába kerül. Szenvedélyesen, gyorsan, vadul tör utat magának. A gyönyörű téli tájban sétálgatok, s hozok minden terhet a lelkemben. A fekete kabátomban, a fekete kesztyűmben és a szintén fekete táskámmal hozom a sötétséget, a szenvedést a fájdalmat, a gyászt. Sokan mennek el mellettem, rohanva, biciklivel, autóval, kutyával vagy gyerekkel. Egy közös bennük: mind sietnek. Olyanok, mint a folyó. Nem törődnek semmivel és senkivel, nem élik meg a pillanatot, csak mennek és mennek, tapossák ki az utat, törnek előre. Az egyikük nekem jön, elvesztem az egyensúlyom, a táskámon kinyílik a kapocs. A papírok szétszóródnak. – Nagyon jó – gondolom magamban. A nő megáll, egy pillanatig nézi a papírokat, a földön heverő táskát, és hallgatja, ahogy nagyot sóhajtok. A leheletem látszik a hideg levegőn. A nő odarohan hozzám (végre tesz is valamit), próbál segíteni.
– Elnézést, nem vettem észre. – sajnálkozik a nő – Ugye nem ütötte meg magát?
– Nem, semmi bajom. – felelem. Felnézek egy pillanatra a nőre. Látom az arcán az ijedséget, a fájdalmat, amit érez. Hasonlít rád. Megint. Megint itt vagy. Nem tudok menekülni előled, az emléked elől. Talán elhullajtok egy-egy könnycseppet. – Biztos minden rendben? – kérdezi újra a nő. Valószínűleg észrevette a legördülő könnycseppet.
Bólintok a nőnek. Összeszedtük a papírokat, a táskámat is becsuktam. Mielőtt eltűnne az ismeretlen, megölel. Az ölelése meleg, akárcsak a tiéd, szép barna haja van, akárcsak neked. Elengedem, és integetek neki. Ott áll még pár másodpercig, mielőtt elmenne. Nem nézek vissza. A bőröm felszíne, akárcsak egy szerteágazó folyó. Eláztatják a könnyeim az arcomat.
Odaérek a lépcsőhöz, megkapaszkodok a korlátban, szükségem van a támasztékra. Leülök a padra, a táskámat magam mellé rakom. Bámulok magam elé, nézem a folyót. Sok gondolatom van, inkább nem is mondom ki. Erőt veszek magamon, kikapcsolom a táskám, előveszek egy lapot és egy tollat. Felírok egy idézetet: “Valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sehogy sem lett volna.” Babits, egyik kedvencem. Elkezdem papírra vetni a gondolataimat. A toll fájóan kanyarítja a betűket, fájóan olvasom a sorokat. A lelkem legmélyebb sebeit szakítom fel. Talán, de csak talán, ha leírom, a toll tintájával együtt talán a bennem lévő sötétség is a papíron lesz. Szeretlek, ez a legnagyobb baj. Meghallom a hangodat, talán csak az agyam szórakozik velem. Közel a folyó. Talán ma megteszem, vagy holnap. Az is lehet, hogy nem teszem meg.
Pittyen egyet a telefonom. Feloldom, és megnézem az értesítést. Facebook, olvasom a képernyőn. Megnyitom. Látom, hogy megváltoztattad a profilképed. Itt vagy lent te is a folyóparton, látom a háttérben az épületet, amely mögöttem van. Újra meghallom a hangod. Most már biztos vagyok benne, hogy ez a valóság. Meghallom a lépteidet felettem, csilingel a hangod. Feltépődik bennem az összes seb, amelyet próbáltam elfedni egy ragtapasszal. Írtam folyamatosan, amióta nem beszéltünk. Most nem tudok erre gondolni, nem tudok semmit sem leírni. Felállok, közeledek a parthoz, megkapaszkodok a korlátban. „Megteszem” – gondolom magamban. – Vajon számítana neked? – Ezután a magaspart széléhez lépek, a cipőm orra már lelóg. – Megteszem… – mondom hangosan.
***
Készen állok rá. Készen állok arra, hogy visszaadjam magam a természetnek. “Porból lettünk, s porrá leszünk”, visszhangoznak a fejemben a nagymamám temetéséről a pap mondatai. Vajon az enyémen is ez lesz? Nem tudom ezt nélküled csinálni. Te voltál az, aki színt hozott a fekete-fehér napjaimba, te voltál az, aki fényt hozott a lelkembe. Most nem vagy itt, nincsenek színek, sötétség van mindenhol. Átbújok a korlát alatt. Ott állok, bámulok a mélységbe, nézem a gyors folyást. Elengedem a korlátot, először csak az egyik kezemmel, majd pár pillanat múlva a másikkal is. Lágy szellő fújdogálja a kabátomat, a víz illata csiklandozza az orromat. Lehunyom a szemem. Azok a mondatok járnak a fejemben, amiket hozzám vágtak. “Utállak” mondta egyszer anyám, “Remélem holnap nem nyitod ki a szemed”, mondta az egyik osztálytársam. Ekkor találtam rád. A bántó szavakat egyetlenegy mondattal tudtad semlegesíteni. Szükségem van rád. “Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled”, mondja Ady. Most újra egy világ pusztulásán vagyok, éppen az enyém hullik darabokra, majd ér véget. Kész vagyok az ugrásra, nem tántoríthat vissza semmi és senki. Az egyik lábam már a mélyben lóg. Ekkor hangos léptek zaja zavar meg, hallom, ahogyan valaki felém rohan. Hátra fordítom a fejem, és nem hiszek a szememnek. A nő rohan felém, aki nekem jött idefele jövet. Még mielőtt a másik lábamat is elemelném a földtől, megfogja a karom és visszaránt a korláton belülre. Elvette tőlem a lehetőséget, hogy megkönnyítsem a dolgomat. Elvette tőlem döntést. Én csak ülök a földön magamba roskadva. Ekkor megszólal a nő:
– Most rántottam vissza a halál torkából. – mondja lihegve – Egy köszönömöt kaphatok? – Kurva jó, tényleg – gondolom magamban. Miért volt itt? Miért nem tudott átnézni rajtam, mint mindenki más…
– Miért? Miért volt itt? Miért nem hagyta, hogy megtegyem? – kérdezem a nőt.
– Vajon miért? Mert nem akarom ezt végignézni még egyszer. – Még egyszer. Belegondolok, mi történhetett a múltban. De ez nem jogosítja fel arra, hogy ezt tegye. – Kitti, egyébként. – nyújtja felém a kezét.
– Papp Andris – fogok kezet a nővel.
Felállok. A nő a két térdén támaszkodik, próbál levegőhöz jutni. A kabátomat leporolom, elindulok a táskámért. Látom, hogy a papírokat és a tollat ott hagytam. Gyorsan odamegyek, a kezembe veszem a papírt. “A szívembe zártalak tévesen. “, olvasom a papíron. Egy pillanatra beránt ez a sor újra a fájdalom palotájába, de mielőtt elmerengenék, újra hozzám szól a nő:
– Író? – mutat a papírokra, a tollra, a kapcsostáskára.
– Mondhatni. Csak rövid novellákat írok. Terveztem egy hosszabb regényt, de az a terv befuccsolt. Tegeződjünk inkább. – ajánlom fel a nőnek.
A nő bólint. Nem szólunk egymáshoz. Én pakolok, ő még mindig zihál. Elgondolkozom az elmúlt egy órán. Vajon tényleg meg kellett volna tennem? Vagy ez egy jel, hogy ne adjam fel? Nem tudhatom. Radnóti, “Nem tudhatom”.
– Van a folyó mentén egy bicikliút, ott szoktam sétálni. Lenne kedved velem tartani?
– Persze, veled tartok. – mondja, most már nem zihálva.
***
Útközben kiderült, hogy Kitti pszichológiát tanul az egyetemen. Ugyanott, ahol én magyar irodalmat és történelmet. Sosem találkoztam még vele, pedig ugyanabban a kisvárosban nőttünk fel mindketten. Sokat beszélgettünk útközben. Rengeteget. Legfőképpen ő kérdezett, én válaszoltam.
Mikor belépek a lakásom ajtaján, hallom, ahogy pittyen egyet a telefonom. Kiveszem a zsebemből, megnézem. Facebook-értesítés. – Már megint. – mormolom az ajtó előtt, miközben a másik kezemmel a kulcscsomómat matatom a zsebemben. A telefont visszacsúsztatom a zsebembe, nem találom meg egy kézzel a megfelelő kulcsot. Megfogom a kulcsot – végre a jót – becsúsztatom a zárba, majd az egyetlen kattanással kinyílik. Bemegyek, ledobom a cuccom az egyik sarokba, és ledőlök a kanapéra. Újra előveszem a telefonomat, feloldom, és megnézem az értesítést. – Kelemen Kitti ismerősnek jelölt – olvasom a képernyőn. Rányomok a visszaigazolásra. Eldobom a telefont az ágy másik végébe, a mellkasomon összefűzőm a kezemet, mélyeket lélegzek, és mosolygok. Nézem, ahogy a mellkasom először felemelkedik, majd lesüllyed. Hosszú idő óta először érzem magam nyugodtnak. Pittyen egyet a telefonom – biztos Kitti az – gondolom magamban. Felébresztem a képernyőt, majd azonnal meg is bánom ezt a tettem. Rámírtál. – Szia, láttam, lent voltál a Dráván. – meredek a képernyőre. Úgy döntök, nem válaszolok egyelőre.
***
Megint itt vagyok… Nem bírom elviselni. Most este van, akkor nappal volt. Most nincsenek emberek, akkor voltak. Most nincs itt Kitti, akkor ott volt. Most megteszem, akkor nem tettem…
Levetem a kabátom, ráteszem a korlátra. Mindenem benne van, telefon, pénztárca, kulcsok, minden. Mielőtt letenném, hallom, hogy pittyen egyet. Figyelmen kívül hagyom, átlépek a korláton. Ahogy végigtekintek, a túlparti erdőség zöldell, élettel teli, hiába van éjszaka. A lombok folyamatosan mozognak, hangok szűrődnek át a másik oldalról. A tekintetem közelebb hozom, a folyót nézem. Ugyanolyan vadul, szenvedélyesen és gyorsan folyik, mint nappal. Végül saját magamat nézem. Egy fekete ingben állok. A bal csuklóm kilátszik. Észreveszem a hegeket, amelyeket a fájdalom karmolt belém. A lelkemben tombol ez a sok fájdalom, egyenesen a mélyből törnek fel. Ekkor jutott be először a feketeség a testembe, majd fertőzte meg a szellemem. Leülök a magaspart szélére, a törzsemet előre döntöm, két kezemmel kapaszkodom, a lábam lóg a mélyben. Veszek egy nagy levegőt és ellököm magam a parttól. Nincs visszaút. A felhajtó erő szele simogatja az arcomat. Becsapódok a vízbe. Próbálok nem küzdeni, de a túlélési ösztön bekapcsol, ha akarom, ha nem. Csapkodok, próbálom fenntartani magam a víz tetején. Nem fog ez örökké tartani, egyszer elfáradok. Egyszer el kell fáradnom…
Lassan a kapálózás lelassul, majd abba marad. Érzem, ahogy elkezdek merülni, ahogy a tüdőm kezd megtelni vízzel. Érdekes, hogy a víz az élet forrása, de egyben egy halálos fegyver is lehet. Most megmutatja a vadságát, az igazi természetét. Vadul csap az arcomba, teljes erejével tör be a tüdőmbe, hogy megfullasszon. Mindenhonnan támad. Belülről elönt, kívülről pedig mintha sok ezer kis kés szurkodna. Hideg a víz, elképesztően. Érzem, ahogy az élet utolsó cseppje is kiszáll a testemből, és visszajut a természetbe. Visszaadtam magam a természetnek…
***
Másnap reggel
– A parton sétálgattam, amikor megláttam a kabátját a korláton. Gondoltam, hogy a padon ül, ott, ahol tegnap találkoztunk. Lesiettem a lépcsőn, hogy beszélgessünk. Akkor láttam, hogy nincs ott – mondom zokogva a velem szemben álló rendőrnek. – Egyből a korláthoz rohantam, hogy megnézzem, ott van-e. Akkor vettem észre a partra mosott testét.
Ekkor sírásban török ki. A rendőr csak bólint. Odanyújt egy zsebkendőt, elveszem tőle.
– A nevét elárulná, legyen szíves? – mondja, miközben én a szemeimet törlöm.
– Kelemen Kitti – felelte.
Tovább kérdezget még, de nem igazán tudok érdemben válaszolni. Előveszem a telefonom, feloldom, és megnézem. Neki küldtem utoljára üzenetet. – Szia. Hogy vagy? – olvasom a képernyőn. Nem látta, és a tudat, hogy most már nem fog soha többé válaszolni, elképesztően fáj. Túl kell ezen tennem magam. Megint elvesztettem valakit…