Kubik Levente Máté
Egy nyári napon utoljára jártam körbe a falut, ahol jelenleg élek. Ahogyan megyek le az utcán, észreveszem az időn túllépő házsorokat, amitől egyre erősödött bennem a vágy, hogy elköltözzek hazulról egy városba. Panaszkodásra jelenleg nincs okom, türelmesen vártam, nemsokára indulok. Eleget pihentem ahhoz, hogy végre felkeljek az álomból, de helyzetem továbbra is kiszámíthatatlan. A legjobbakban reménykedem, a változásban kevésbé. Talán lesz terem megtapasztalni azt a barátságot. De mit jelent a barátság? Kölcsönös kihasználás lenne, hogy elérjünk egy célt vagy hogy jól érezzük magunkat? Vagy egyszerűen a fejlődés következő szakasza?
Nem vagyok még teljesen tisztában ezzel a fogalommal, de nem érzem helyénvalónak, ha ennyiről szólna minden és nem is tudom egy másik perspektívából megvizsgálni az ügyet. Néha nem láttunk vagy nem dolgozunk fel mindent, csak tapasztalunk, csak úgy megtörténnek velünk a dolgok. Valójában lehet, hogy nem is szükséges ezen gondolkodnom, csak el kell fogadjam, hogy enyhítsek a nehézségeimen. Ezt és hasonló fajta leveleket hagyok hátra esténként a polcom egyik sarkában, hátha kíváncsi leszek a jelenlegi énem gondolataira. Igazából nem nagyon tudtam, miért teszem, de megnyugtatóbb kifejezni, mi zajlik bennem. Újra élhetem majd a hétköznapjaimat. Nem szeretném meghazudtolni később sem önmagam, még ha ez fájdalmat okoz is. Ilyen értelemben a rabság és a szabadság nem sokban különbözik egymástól. Elidőzhetnék e két fogalom között még, de nem hiszem, hogy előrébb vinne a megértés oltárán. Nem tudom azt sem, pontosan hogyan léphetnék, mert nincsenek irányok, csak helyzetek. Zavarodott lennék?
Az ötleteim haladnak, de a világ mégis túlnő engem, megoldatlan rejtély marad. Csak azt tehetem, hogy próbálok nem egy helyben állni sokáig. Vagy csak szimplán az öntehetetlenség korát élném, ahol az emberek önös érzelmeik csapdájába esve próbálnak hasznotszerezni a jelen időkből? Az ember egy érdekes létező lény, valahol megalkuszik, valahol kapzsi. Nem teljesen értettem meg ezalatt a pár év alatt az embereket, azt hiszem. Mindenesetre nem tartom magam érdemes embernek, hogy ítélkezzek a világ fölött. De a világ összetétele vajon tényleg csak az, amit látunk minden egyes nap a TV-ben, a hétköznapokban, ahogy bemennek az emberek a munkahelyre és dolgoznak másokért, hogy kényelmesebb életük lehessen? Csakugyan természetesen létezik és ismerek is pár embert, akik haszonélvezőnek bizonyulnak mások szemében, ugyanis természetünkből adódóan ezek az emberek hierarchiában gondolkodnak, főként arra keresve a választ, hogy lehetnek egy magasabb pozícióban. Nem tagadom, én is ilyen személy volnék, megteszek mindent, hogy egy magasabb eredményt érjek el. Ezzel magamra felelősséget rakva, mert hát milyen ember az, aki eddig jól végezte dolgát aztán hirtelen lealacsonyul az eddigi elért eredményeihez. Lehet az a fő problémám, hogy meg vagyok kötve az emberi társadalomnak, mert csak a meritokratikus megoldást látják az emberek. Persze nem ismer senki és ezzel nincs is feltétlen gond, csak az ember belefáradhat könnyedén az ilyesfajta elvárásoktól. Süllyedünk, próbáljuk hajóinkat a felszínen tartani viszont, előbb vagy utóbb elsüllyedünk az óceán közepén, kiutat nem látunk már egymásban. Egyedül már csak az a kérdés, mi irányít minket igazából?
Álmatlanság okán járom-e vidéket, mindenre várva. Csak tudtán, hogy sétám jelentéktelen, inkább élek eme hangulatnak, ami körbevesz, és ami körbevehet mindannyiunkat. Esve az eshetőségről, effajta idők járnak körbe, meg nem szűnve, jelenve meg mind a környezetünkben, mind a hétköznapjaink látható oldalán. Változva az idő úgy változott életem a nap végére jókedvből egy nyomasztó hangulattá, ami nem hagy nyugodni.
Tudja, az embert itt nem faragják, ebből adódóan nincs egy állandó alakja, ami alátámasztaná annak létjogosultságát. Mégis fagyottnak érződik az idő, ahogy időt töltenék ezen világon.
Nem volnék tán olyan hosszú ideig az életben. Boldogtalanságomból próbálva előnyt kovácsolva próbálom túlélni a másnapot. Olyan érzés vesz körül, mint mikor egy történetben egy jelentéktelen szerepet töltenék befőszereplőként. Miközben töprengtem, az utcán befordulva sok embert láthat az ember, hisz nem élek olyan helyen, amin megélhet az ember. Amikor az ember huzamosabban így éli világát, előbb vagy utóbb kezd hozzászokni és elfogadni a helyzetet próbálva rábeszélni magát erre az életkörülményre. Ezek az emberek már nem tesznek egyebet, csak várnak és reménykednek, a felsőbb osztályban részesült, számukra istennek tettető emberi ítéletre. Vannak, akik saját hitvilágukba menekülnek, hogy bizakodóan álljanak elébe az újabb és újabb kihívásoknak.
Én magam nem vallanék semmit sem. Nem tudom, hogy tudok hinni manapság az igazságban és rossz vagy helyes ítélkezésben. A magam értékrendjét követem vakon talán. Ahogy haladtam az épületek felé elkezdett esni, így már sietve rohantam a ház felé, de így is eléggé megázva kerültem beljebb. Megújulva próbáltam felemelkedni mutatva ezáltal terjedelmesen emberségem ezen cselekvésem által, hogy jó kedvemben láttak az emberek ismét mikor betértem. Lehet a világot megváltoztathatom egy mosollyal, de a saját világomra nem hathat efféle trükk. Hisz ki ismerne engem, ha nem az, aki figyeli a gondolataimat 18 éve már. Nem mondhatnám, hogy valaki figyelne engem jelenleg. Amióta itt élek, magamra voltam hagyatkozva mind anyagilag mind a munkában. Háború szelét érzem bármerre, ahol járok, de ezeket a háborúkat nem csak ellenségeinkkel vívjuk, hanem barátainkkal is. Ezt a tényt bizonyítja az, hogy az ember egyre és egyre magányosabb lesz a világon ahogyan telnek és múlnak az idők és persze ahogyan megítélik egymást. Az ér valamit, aki csinál is valamit, ha valakinek nincs tudása azon területen, amin hivatottak értékelni, az haszontalanná válik. Ezt a pozíciót védve, védelmet állítasz fel hazugságok által.
Álmatlan éjszakának nézek elébe, ahogy mindig is, de ezt az alkalmat megragadva elgondolkoztam, hogy lehet, visszatérek a tanulmányaimhoz. Egyre jobban morfondírozva az ügyön, végül arra az elhatározásra jutottam, hogy befejezem az iskolát, mert élhetetlen életem van, reménykedve elhatároztam magam, a kérdés továbbra is ugyebár hogyan fogom finanszírozni egymagam? Hisz egyedül maradtam. Tulajdonképp nevelőm már nincsen. Egymagam állok a lábamon a helyzettel bizonytalanul tűnődve. Félve, szétszórtságamtól úgy döntöttem megpróbálok lepihenni.
Másnap viszont rájöttem, nem fogok tudni ilyen és ehhez hasonló munkát végezni, ami nem foglalkoztat és nem kapok érte semmit sem. Teltek-múltak az idők, eltelt lassan egy és fél hónap mikor is ugyan ajánlatot kaptam tervezésemre, igaz nem szeretem megkötve érezni magam valami felé, de egyéb más kiindulópontom nincsen. Az ajánlat jelenleg annyiból állt, hogy dolgoznék-e a cégének, lehet elgondozom még ezen ajánlaton addig is nem tudom mit hoz a jövő, jelenleg itt ülök csak egyhelyben gondolkozva elveszve a világ sokrétű környezetében és megpróbálni álmodni. Ahogy próbáltam álmodni, végül nem tudtam lehunyni szemem.
Talán nem látom azokat az álmokat, amiket mások látnak; a napjaim naptalanul telnek, az éjszakáim pedig így álmatlanul, vágytalanul újra és újra egyetlen, ami adatott nekem hogymegázva a fagyott szobában és megállt időben egyedül gondolkodva egymagamra maradva mint egy leoltott lámpákkal teli színpadon ’mihez hozzá vagyok kötözve, hogy eljátsszam szerepemet, ami újra és újra azt a tragédiát játssza el minden egyes nap, amiért a közönség ujjong és művészetként tekint rá, miközben egy emberi gyalázást látnak nap, mint nap- az ember vágyik a szenvedésre és nap, mint nap át akarja élni az emberek bukásait, de a felszínen megvetik a bukást és annak formáit és nem fogadják el az emberek bukásait, mivel aki elbukik, az gyengébb lett és nem alkalmas arra hogy a társadalomban betöltsön egy szerepet és aki végképp elbukik, az reménytelenül kárhozatra ítélik, az életét és annak emlékét de amint az ember elbukik eszméje ezzel kapcsolatban meginog és rájön hogy mindannyian gyengék vagyunk és csak leplezzük magunkat, de minél jobban belekeveredünk a hazugság tengerébe, annyival kevésbé marad fenn igazi énünk saját magunk felett is.
Nem áltatom már magam, ki fogok, nem is, inkább kitörök a körömből immár és tovaszállok az égen a hullámokkal teli úton, hogy fennmaradjanak emlékeim és vágyaim e földhözragadt helyzetből, haladok tovább előre. Lejjebb menve a rozoga lépcsőn csendesen lépdelve, hogy fel ne riasszam az itt lakókat, miután kiléptem az ajtón, alig lehetett látni valamit, ködös rejtélyes éjszaka volt a mai, amit egyedül csak a lámpák fényei ragyogtak be, az utcán tömegek nem annyira voltak jelen, szinte nem lehetett senkit látni.
Az éjszakai sötétségben, mi oly kiszámíthatatlan, hogy utadat nem láthatod benne és árnyak nem rejtik el személyed, így az éjszaka leple alatt személyed nem létezik a napvilággal ellentétben. Mégis kirajzolódik életed környezetedben még ha e környezted sötét is. Aztán egyszer csak embereket láttam, pontosítva kijelentésemen, kettő embert láttam, akik előttem jöttek ki egy feltételezhetően pincei italboltból mi az ember rabul ejti ezután fogva tartja őket még 8 évvel ezelőttiig is mikor betilttatják a legális kereskedését. Kíváncsiság furdalta lelkemet és ezért lejjebb mentem, mikortól beléptem azt ajtón 12 vagy tán 15 ember lehetett rajtam kívül akik itt lehetek, én csak leültem egy asztalhoz és figyeltem másokra, akik itt voltak, nem állt módomban megszólítani valakit az emberek közül, ezért csak megfigyeltem őket, többek közt és gondolkodtam, könnyedség kezd áradni le róluk láthatóan-talán az emberek azért járnak ide, mert tudják, vágyálmaikat nem lehet valóra váltani és csak egy kicsit is, próbálnak elszakadni kiosztott szerepeiktől, csak az üvegtől nem látják létük torzult vonalát.
Ez a világ rideg mechanikus bábokat hoz létre, akiket csak tudatlan eszköznek akar élete értelmének elvégzése képén egyedül, csak talán abban különbözünk a báboktól, hogy álmodunk egy szebb életet minek nincs megkötöttsége. Ekkor már elkezdtek játszani az asztalnál, a játékban az egyik személy csalt, hogy vihesse a pénzt, de vajon helyesen cselekedett? Az ő szemszögéből kamatozott jelenleg ez a helyzet, de hosszabb távon megérte ez neki? Az erősebb bekebelezi a gyengébbet, ez a világ így működik jelenleg itt ebben perspektívában, ez egy általános igazság a hierarchiákban, viszont, ha a többiek látták volna, hogy csalt és hazudott, akkor megvettessél néztek volna rá és valószínűleg nem akartak volna többet játszani egy csalóval, amint a hazugság lebukik, felszínre kerül az igazság mit már az ember megvet mind magában, mint másban, az igazság és cselekedetei azok, amiket nem mer bevallani egy átlag ember hasonlóképpen, mint egy gyerek, továbbvíve a gondolatmenetemet az átlag emberek nem különböznek egy tapasztalt gyerektől minek megmaradnak gyermeki vonásai és élnek elrendezetlen dolgaikban. Ahogyan gondolataim megrészegítettek, nem sejtettem, hogy az idő elrohant, szépen lassan mindenki elment, így én is továbbálltam, igaz, nehezebben mentem vissza a hazai úton.
A tehetetlenség jellemezte hangulatomat, ahogy mentem mindenfelé, mintha nem lenne rá behatásom, hogy mitévő legyek, egy érzés jött és ment a másik után felváltva egymást az éj cselekménye alatt, okoskodásom miatt lenne vajon? „A tett halála az okoskodás” lehet, hogy nem, mondta az író 63 esztendeje már, de vajon igaz lenne az állítása, hogy gondolataink hosszabb távon akadályozzák tevékenységeinket? A gondolkodás leírja folyamataink sokaságát és mondhatni, a világot ebből adódóan a gondolkodás garantálja a valódi szabadságot, mi érheti az embert, valódi szabadság az mikortól teljesen tudatosan teszel valamit, tisztában vagy következményeivel és szabadon választhatod meg cselekvésed. Viszont tetteink valódisága egyenlő lehet saját fikciónkkal, ezáltal ugyanazt a hatást váltja ki mindkettő, a különbség míg az elmélet elméletben megegyezik a gyakorlattal, a gyakorlatban nem egyezik meg. Eközben megpillantottam a tengerpartot, annak szépségét és szélességét a dombról, ami hívott engem, az érzéseimben el akartam engedni magam, nem gondolkoztam már, csak a kétségbeesés és az esés érzése áramlott át rajtam, mintha sose vágytam volna másra.
A víz mélysége hatalmasnak tűnt belülről és éreztem, hogy egyre mélyebbre kerülök. Mégis miért törődtem bele eddigi életembe és szituációmba? Miért? Elpazarolt lehetőségeim itt véget érnek és az újabb terveim is, mert nincs, ki megváltson eddigi cselekvéseimből, de, lényeges ez? Miért keresek megoldást akkor is mikor már abszurditásnak nincs értelme. A gondolatok gyorsabban áramoltak bennem, mint még eddig soha, lehet létfenntartási funkcióként, meg akartam magam nyugtatni, hogy ez nem lehet a vége az eseményeknek, és végül arra jutottam, hogy az emberek nem rendeznek, hanem alkalmazkodnak, és rendezetlen dolgaik miatt élnek, amihez kötődnek irreálisan és amiről álmodnak. Végül azért élünk hogy magunkat mentsük, ekkor a homályosodó szemeimmel láttam a fényességet, majd eltűnt minden…
Kép forrása: https://pixabay.com/
Végül a házamban ébredtem, nem értvén hogyan, hisz az előbb életem a végéhez ért. kettő megoldás lehetséges, amit el tudtam képzelni, az első az, hogy kimentettek engem, a másik pedig, hogy az előbb átélt esemény egy fikció, amit elképzeltem és csapdájába estem, utóbbit lehetségesebbnek tartottam, mint az előbbit, viszont ez semmit nem változtatott a tényeken valamit másabbnak éreztem. Jobban belegondolva nem számít, hogy ez a valóság vagy fikció volt csak csupán, a jelen úgy is itt van előttem és semmi nem változott a környezetemben, a hazugság is ugyanúgy megmenthet valakit mint az igazság, ahogy az igazság is kétségbeesést okozhat mint a hazugság ezért nehéz eldönteni melyik a helyesebb, a fikció a saját hazugságom által generált igazság, ezért nem foglalok állást inkább ebben témában. Egyszerűen csak meg akarom tapasztalni a jelen tényeit.