El… kezdem, mert máshogy nem megy,
bennem a múlt, de most hagyom, hogy menjen.
Nem könnyű, tudod, az elengedés,
mert a kezünk gyakran szorítja azt, mi fáj, mi seb, mi kés.
Elhittem, hogy kell, hogy így vagyok egész,
de közben lassan belül mart a méreg, észrevétlen vész.
Toxikus szavak, toxikus érintés,
egy kapcsolat, ami nem társ volt, hanem börtön, ítélet, észrevétlen ítélkezés.
El… hagytam önmagam,
mert azt hittem, ez a szeretet ára.
Hogy csendben tűrni kell, hogy megmondják, ki legyek,
hogy kevesebb vagyok nélküle, és nélküle elveszek.
De aztán eljött egy pont, mint egy vékony határ,
ahol az ember felismeri, hogy ez már túl nagy áldozat, túl sok határátlépés, túl sok kár.
És el kell menni, ha fáj is, ha húz is vissza,
mert magamat menteni fontosabb, mint egy olyan embernek lenni aki az ő mérgét issza.
El… engedni nem egy mozdulat, nem egy pillanat,
hanem egy út, amin minden lépés nehezebb, mint az előző.
De ahogy a távolság nő, úgy lesz tisztább a levegő,
és egyszer csak rájössz: te vagy az, aki végül győz.
És igen, fájt.
Fájt napokig, hetekig, hónapokig,
mert minden percben visszhangzott az, ami volt,
de ami volt, már nem az, ami most.
Elengedtem. Nem haragból, nem bosszúból,
hanem azért, mert már nem akartam élni toxikus koszunkból.
A hely, ahol tartottál, sötét volt és szűk,
de most egy új nap süt rám, és a szabadság tágabb, mint bármelyik szobád.
És elhoztam magamnak a békét,
a nyugalmat, az egészséget.
És jött valaki, aki nem rombolta, hanem építette a falakat,
aki nem húzta, hanem emelte a szavakat.
Most már tudom, hogy a “mi” nem bilincs, hanem kéz a kézben,
egy ölelés, ami nem szorít, hanem véd a szélben.
Most már tudom, hogy a szeretet nem harc, hanem otthon,
és ha egyszer elengedtem, megtaláltam az újat, ahol végre nyugodt vagyok.
El… kellett mennem, hogy maradhassak,
el kellett hagynom, hogy újra találhassak.
El kellett veszítenem, hogy magamhoz visszatérjek,
és végül most itt állok, boldogan, teljesen élve.