Violet

Eltelt néhány év,

Egy örökkévalósággal is fel ért.

Lehetne már belőle elég!

Mégis olyan éles a kép.

Minden fájdalmas pillanat,

Az összes néma mozdulat.

 

Mert nem tudta senki, csak te meg én,

Hogy te valójában egy játékként kezeltél.

Viszont nem ám régi porcelán babának láttál,

Hanem rongy bábnak kit csak úgy félre dobhattál.

Ohh ha csak félre dobtál volna!

De már szemeimet kivágtad akkorra…

 

Nem láttam, nem láthattam mit is teszel velem.

Csak éreztem, hogy testem tehetetlen.

Madzagra kötöttél, először kezet majd lábat.

Hogy kiáltani se tudjak bevarrtad a számat.

 

Mégse szöktem, nem futottam soha.

Mert lakat alatt voltam akkorra.

Persze végül mégis elhajítottál, mint az várható volt.

De ott maradt rajtam az a rengeteg láthatatlan vérfolt.