A felnövés történetekben a főszereplők a cselekmény ideje alatt olyan problémákkal birkóznak meg, illetve olyan dolgokat élnek át, melyek felkészítik őket a felnőtt létre. Ezeket az élményeket, akár te is könnyen megélheted. Most egy ilyen filmet hoztam nektek, noha kicsit régi, remélem tetszeni fog.
A Holt költők társasága egy 1989-ben bemutatott film, melyet Peter Weir rendezett, zenéjét Maurice Jarre szerezte. Főszereplői egy fiktív bentlakásos iskola, a Welton Akadémia diákjai. Itt a diákok latinul tanulnak, s többségük orvos, jogász, vagy bankárrá válik, ha elvégzi az iskolát. Az új tanév kezdetekor új irodalom tanár, John Keating (Robin Williams) érkezik az intézménybe, és a hét főszereplő fiú osztályát szeretné buzdítani arra, hogy járjanak nyitott szemmel, és merjenek élni, mert az életük véges. A film leghíresebb kijelentése is ezt mutatja: Carpe diem. Na, meg persze a költészetet is szeretné megkedveltetni velük.
A főszereplő fiúk közül a legjobban talán Neil Perryt (Rober Sean Leonard) és Todd Andersont (Ethan Hawke) ismerhetjük meg jobban a 130 perces játékidő alatt. Neil egy nagyon korlátozott fiú ebben a történetben, akit édesapja, Mr. Perry az előre megtervezett élete miatt nem enged szabad döntéseket hozni, nem lehet valódi tinédzser. Fia minden vágya, hogy színész lehessen, ám ez is tiltva van neki. Todd pedig egy nagyon visszahúzódó, önmagában nem biztos srác, aki nagyon fél, hogy nem képes elég jól teljesíteni ahhoz, hogy olyan nagyra tartsák, mint bátyját, mikor a Weltonba járt. Szeretne kitörni, de nem elég bátor hozzá. Keatingnek az a célja, hogy ezeket a fiúkat felszabadítsa és növendékei leljenek örömet abban, amit csinálnak. A mozi az ő történetüket meséli el, és azt, hogy milyen érzés is, ha az ember szabad lehet.
Mikor először láttam a filmet, már akkor is nagyon tetszett, és ez sokadik megnézésre sem változott. A felvételek és a zene mind nagyon tetszett, de ebben a történetben a színészek játéka fogott meg leginkább. Williams és a többiek között ténylegesen észrevehető a szoros kötődés, nem csak színjáték az egész. A film inspirálóan hat a nézőre, ha annak éppen arra van szüksége, megmutatja, hogy az életet élni kell, és lehet is élni, és nem utolsó sorban ragadjuk meg a pillanatot.