Petőfi meglátná ezt, leverné a monitort,
„Mit kezdjek én ezzel?
Emberiség, Forradalom, Szív, hol?”
Ady megkínálná egy cigivel,
„Írd újra, ha persze megy, de előbb igyál meg
két decit – talán többet,
hadd lásd, mi az élet, mi a semmi”.
Kosztolányi lassan öltözne,
az éjjelek hűs társa,
„A melankólia nem kód,
a bánat nem egy prompt-
A fájdalom kézzel írt szótár, nem szoftver”
Radnóti futna-
Nem a halál elől, hanem
attól, hogy lementhető a vers,
de nincs benne érzelem, nem érezhető.
Hogy a szenvedés is csak
egy szövegfeldolgozó algoritmus.
Nem szúró mellkas, nem remegő ujj.
Én most itt vagytok ti,
Klikk, kész, vers, slam.
Rímes? Talán. Ritmusos? Lehet.
„Kiváló minőség”.
Csak épp nem sajog
Nem ordít, nem karcol.
Nem bűzlik az alkoholtól.
Nem íródott elcseszett hajnali háromkor,
Nem könnyes, nem véres, nem érzelemmel van írva.
A gép nem felejti el a rímeket
De nem is fejezi be jól őket.
Te meg csak hagyod, hogy írja meg helyetted,
Az igazi költőd miattad sírnak,
hol a lelkiismereted?
Tehát valld be ember,
a lelked hibás!
Írd meg őszintén, órákon át hibázva,
mert csak úgy lesz értékes, őszinte,
ha az istenek sem büszkék rá.