Írásgyakorlatunkon megadott kifejezések alapján írtak történetet a Kredenc tagjai. A kifejezések – hosszan csepegett, űrutazáshoz hasonlított leginkább, elfelejtette magával vinni, váratlan találkozás – voltak. Kitti és Zsófi írását olvashatjátok.
A találkozás
A kórtermemben csontig hatoló hideg uralkodott, mikor felébredtem. Mintha villám csapott volna belém, olyan hirtelenséggel nyitottam ki barna szemeimet. Nem tudtam, hogy mégis mióta feküdhettem itt ebben az állapotban, de a tagjaim zsibbadtságából arra következtethettem, hogy éppen elég ideje már. Az ablakom nyitva állt, hallhattam, ahogy alatta az éjszakás nővérek halkan beszélgetnek egy szál cigaretta mellett. A földszinten szállásoltak el ezek szerint. Az ablakon át beszállingózott a keserű ízű füst, nehezen álltam ellent annak, hogy köhögjek egyet.
Éjszaka volt még, éjjel egy órát ütött az óra, az ágyam melletti éjjeliszekrényen álló vekkerről leolvashattam. A fejem tompa volt, a gondolataimat kiskanállal is nehéz lett volna összekaparni. Kézfejemből infúzió állt ki, s az infúziós zsákból a folyadék hosszan csepegett, másodpercenként jött és jött az áttetsző lötty. Valahogy az egész olyan ismerősnek tűnt, mintha nem először járnék itt. Tudtam, hogy helységben melyik falat világítja meg a legjobban a Nap, mikor delet üt az óra, s hogy az ápolók milyen időközönként jönnek cserélni az infúziómat. Mégsem volt fogalmam arról, hogyan kerültem ide. Úgy éreztem magam, mintha kiradíroztak volna belőlem egy darabot. Egy dologra emlékeztem egyedül. Mielőtt felébredtem volna, ez a furcsa alváshoz közeli állapot az űrutazáshoz hasonlított a leginkább. Mintha lebegtem volna, s a levegőben egy láthatatlan kar tartott volna meg. Ezen gondolatok hatására megborzongtam kissé, ezért még jobban magamra húztam a takarómat. Próbáltam kitisztítani a fejem, közben próbáltam jobban felmérni ideiglenes szobámat. Nem volt túl nagy, és nem is kapott benne sok bútor helyet, de a falon lógó képek próbálták ellensúlyozni, hol is vagyok épp. Az enyémen kívül még egy ágy kapott helyett, az üresen, bevetetlenül állt a bal oldalamon. A falak fehérre festetten vettek körbe, a padlót szürke csempe alkotta. A csukott ajtón egy fogas lógott, rajta egy idegen kabáttal. A szürke színű ruha viseltes volt, igen régi darabnak látszott. Lehet, hogy az egyik nővér megint elfelejtette magával vinni. Az egyikük az ablakom alatt most is arról panaszkodott, hogy a mobilját már megint valahol elhagyta.
Váratlan találkozásom az álommal teljesen letaglózott. A szemeimet lehúzta a fáradtság, noha alig lehettem ébren 20 perce, mégis úgy éreztem, hetek óta le se feküdtem. Nem túl hosszú álmomat egy reszelős hang szakította félbe:
-Végre itt vagy, el sem hiszem – a hang teljesen idegen volt számomra.
Repülőút
A nevem Mia. Holnap ünneplem a 26. születésnapomat. Ma hosszú utazás elé nézek. Amerikából repülök haza Magyarországra. Két éve vagyok kint, párszor jártam otthon, de szülinapra még nem sikerült. Szóval most siker lesz. Eredetileg nem utaznék egyedül. Jack eljött volna velem, de nem tud jönni, mert behívták a kórházba. Jack 28 éves, kitűnő orvos, nagyon jó a humora és remekül kijövök vele. Igazi barátra találtam személyében. Sokan nem kedvelik külseje miatt, ami szerintem nem túl extrém. Annyi az egész, hogy piros a haja. Nem értem egy hajfestéktől, miért ne lehetne valaki normális?
Tegnap este szólt, hogy mégsem tud jönni. Nem haragudtam érte, de egy kissé elszomorított. Egyszer járt velem Magyarországon, imádta. Rengeteg helyet nem tudtunk megnézni időkorlát miatt. Most akartuk egy kicsit pótolni. Végül is nem lehet egy országot részletesen megnézni öt nap alatt. Időben felszálltam a repülőre. Leültem a helyemre, nem sokkal később felszálltunk. Egy óra múlva felkeltem és kimentem az étkező részbe. Mázlimra senki sem tartózkodott bent. Öntöttem egy pohárba vizet magamnak a kikészített kancsóból. Valaki bejött, megfordultam, s az illendőség szerint köszönni akartam.
– Hát te? – szóltam. Jack nézett velem szembe.
– Szia. Szólni akartam neked, hogy tudok jönni. Reggel időben elengedtek, pont utolsók között feljutottam a gépre. – mondta. A szokásos fekete mappája volt a kezében.
– Semmi baj, csak megleptél. – válaszoltam. – Örülök, hogy itt vagy.
Közben odaléptem hozzá és átöleltem ő is átkarolt engem. Pár pillanat múlva elengedtem.
– Hát ez tényleg váratlan találkozás. – mondtam.
– Hát igen. – válaszolt Jack.
Letette a mappáját az asztalra. Készítettem egy kávét neki, közben beszélgettünk. A poharamért akartam nyúlni, nem figyeltem a mozdulatra, mivel Jackre néztem. Zseniálisan felborítottam a poharat. A víz szétterült az asztalon, majd hosszan csöpögött a széléről. Jack segített feltörölni. Bejött az ajtón egy légi utas kísérő, és megkért minket, menjünk a helyünkre 10 percen belül. Jack kiment az étkező részből. Természetesen a dossziéját megint elfelejtette magával vinni. A munkahelyén is hol egyik, hol meg a másik asztalon hagyja. Felvettem, s utána indultam. Szerencsémre az ülések előtt megvárt.
– Ezt elhagytad. – mutattam neki a fekete tartót.
– Oh, igen a szokásos. – átvette tőlem a mappát.
– Legyenek szívesek a helyükre fáradni. – szólt a kísérő.
Elindultunk a székeinkhez s elfoglaltuk azokat. Percekkel később szólt a hangos bemondó, hogy kapcsoljuk be öveinket, mert egy kis turbulencia várható. Kb. 15 perccel később össze-vissza rázkódott a gép. Majdnem olyan volt, mint egy földrengés, de egy űrutazáshoz hasonlított leginkább, persze, ilyenben sose volt részem élőben. Mázlimra, mire elkapott volna a pánik, abbamaradt. Ez után nyugodtan értünk el a célállomásra. Leszálltunk, összeszedtük Jackkel a csomagunkat. Kimentünk a reptérről, ahol már vártak minket. Remek napokat töltöttünk el ismét itthon. Hülyeségből nem volt hiány, mint sosem. 🙂