Palotai Benjámin

Kedves Diáktársaim, Tanáraink!

Nem tudtam sokáig, hogy mivel kellene, hogy kitöltsem a rám szabott időt, de aztán hirtelen beugrott a legnyilvánvalóbb lehetőség. Az első alkalom, amikor a kollégiumban jártam.

Ez még azelőtt történt, hogy tudtam volna, melyik iskolába kötök ki, csak annyit tudtam, hogy Pécs, és ha lehet, akkor a Babits. Egy, a Babitsban történő előkészítő után, ahova egy akkori és egyébként jelenlegi osztálytársam anyukája vitt minket, úgy döntött, megnézzük ezt az akkor még teljesen ismeretlen helyet. Arra emlékszem, hogy rettentően féltem, hiszen addig a pillanatig, sőt, igazából az első saját tapasztalatok megszerzéséig alig hallottam jót úgy összességében a kollégiumokról. Megérkeztünk a Hajnóczyhoz és az első őszinte gondolatom az volt, hogy nem. Aztán beléptünk az ajtón, és hallottam, ahogy becsapódik. Majd útbaigazítást kértünk az akkori portástól. Ekkor tudtam meg, hogy a fiú meg a lány szint milyen módon van elszeparálva, és nem értettem, hogy hogyan lesz itt lehetséges a lányokkal való kapcsolattartás. Ekkor tudtam meg, hogy a fiú szinthez, egy rövid útvesztő vezet, ahova egyébként a portás vezetett fel.

Elfordultunk balra a lányszinti ajtó mellett, végigmentünk egy folyosón, ahol az igazgatói iroda van, elmentem az akkor még működő kávéautomata mellett.  Az ebédlőben lyukadtunk ki, ahova ma már megszámlálhatatlanul sok emlékem fűződik.  Aki ismer, nagyon jól tudja, hogy imádok pletykálni, de őszintén, ki nem. Rengeteg dolgot itt tudtunk meg egymásról a vacsorák, hirtelen jött beszélgetések alkalmával. Néha több órát töltöttünk itt, mindenféléről társalogva, nevetve, néha sírva, ami bár a tanulás rovására ment, de ezek azok a dolgok, amit szerintem senki nem cserélne el. Rettentően sok barátság alakult ki itt, én is köszönhetek ennek a helynek szoros kapcsolatokat. Néha itt pattant ki a fejekből, hogy milyen jó lenne egy órán keresztül buszozni a legutolsó megállóig és vissza. Még véletlenül se velem történt, de egyik haverom mesélte, hogy a visszainduló buszra egy órát kellett várnia, de legalább nem volt se bolt, se semmi a közelben.

Az ebédlő után egy rövidke folyosó következett, ahol csomó ajtó volt, mai napig nem tudom, mi történik mögöttük. Elértünk a lépcsőkhöz, majd az első emeltre, ahol semmit nem lehet belátni a lányokhoz, hiszen a nem apró lengőajtókat óriás függönyök takarták, mint ahogy ma is. Következett a második szint, és hasonló látvány fogadott. Ekkor döbbentem rá, hogy egészen valószínű, hogy itt nincs átjárkálás, és ez az a két szint, ahova fiú nem teheti a lábát, amiben egyébként néhány különleges alkalmat leszámítva nem sokat tévedtem. Majd végül felértünk a harmadik emeletre. Rengetegszer tettük meg ezeket a lépcsőket oda-vissza, és azt gondolom, hogy minden fiú nevében mondhatom, hogy a 2 perces lépcsőutak, néha egy órának érződtek, főleg, ha aznap, már tizedjére tettük meg csak felfelé az utat. Itt már nyitva volt a lengőajtó, de a tanáriba vezetett az utunk. Két tanár ült benn, Kelemen tanár úr, aki fél évvel később a csoportvezetőm lett, és Domján Attila tanár úr.  Kelemen tanár úr volt, aki megmutatott nekem egy szobát, amiről úgy gondolta, hogy nagyjából rendben van. Ez a 308-as volt, és itt is őszintén az első gondolatom az volt, hogy nem. Ez volt a második „nem” pár perc leforgása alatt. Aztán elkezdett a tanár úr mesélni a szobák működéséről, hogy hol a zuhanyzó, és hasonló dolgokról, és mai napig nem értem miért, de egyre jobban el tudtam magamat itt képzelni. Végül nem a 308-as lett az én szobám, hanem a 306-os, innen közel félév után átkerültem a 305-be, ahol azóta is élem a hétköznapjaim. Egy egész Bibliát lehetne írni arról, mennyi dolog történt itt, de azt hiszem ez minden szobával így van. A rögtönzött, helyben kitalált értelmetlen játékok, vagy amikor hosszabbítókat összekötve a végére egy kis szatyorral, étellifthez hasonló technikával húztunk fel a lányszintekről dolgokat, ahelyett, hogy lenn a lány szinthez vezető ajtó előtt találkoztunk volna. De ugye, ami a szobában történt, ott is marad, ezért csak egy nagyon „lájtos” sztorit meséltem el a repertoárból. Mindezek mellett rengeteget jártunk boltba, Tesco-járatok alakultak ki, amihez szintén sok emléket tudunk fűzni, beszélgetések, nevetések, lelkizések, történetek.

Végül végeztünk a körbevezetéssel, a visszautat már egyedül tettem meg a bejárathoz és addigra már úgy éreztem, nem is lehet ez annyira rossz. Így, 4 évvel később teljesen nyugodtan kijelenthetem, nem volt ez annyira rossz. A kollégiumban megannyi barátot, életre szóló emléket gyűjtöttünk, amiket öreg korunkig emlegethetünk. Amikor majd pénteken utoljára kilépek az ajtón, leadom a kulcsaimat,  kipakolok, lesétálok a véget nem érő lépcsőkön utoljára, harmadik emelet, második emelet, első emelet, földszint. Végigmegyek a mai napig titokzatos dolgokat rejtő ajtók folyosóján, átmegyek az ebédlőn, elsétálok a ma már üzemen kívüli kávéautomata, majd az igazgatóság ajtaja mellett, lefordulok a lányszinti ajtónál jobbra, egy utolsót integetve elmegyek a porta mellett, végül a bejárati ajtót becsapom magam mögött, úgy hogy halljam, beülök az autóba és bár nem egy örök, de egy szimbolikusan utolsó pillantást vetek a barna falakra. Végiggondolom, hogy az első és utolsó ajtócsapásig mennyi minden történt, és jól tudom, hogy a legjobb döntést hoztam, amikor kilencedikben beköltöztem.

Nagyon sok dologról nem tudtam beszélni vagy megemlíteni se, de mi tudjuk, hogy ezek voltak, és egészen biztos, hogy még mindig feldolgozás alatt vannak. Ehhez kapcsolódik az idézet, ami természetesen nem maradhat el. Az idézet így szól: „Nem ismerjük egy pillanat valódi értékét, amíg az nem válik emlékké.”-Theodor S. Geisel.