Hasonló nap volt, mint a többi. Az idős úr a kávézó felé sétált, útközben meg-megállt i megszemlélni a virágokat, nézni a kék eget, vagy hallgatni a madarak csicsergését. A körülötte lévő világ élete derekán volt, ha hús-vér emberként láthatta volna a természetet, egy életvidám, mosolygós nővel találta volna szembe magát.
A sarki kávézóba igyekezett. Az órát hozzá lehetett volna igazítani. Mindennap kilenc nulla-nullakor jelent meg. A szokások embere volt: mindig ugyanazt az olasz cappuccinót rendelte egy cukorral, csokis macaronnal. Kezében a legfrissebb Élet és Irodalom, az asztalán – igen, ebben a kávézóban egy külön asztalt tartottak fent csak neki – egy éppen megjelent, friss, szinte ropogós irodalomtörténeti tanulmány. Néha-néha a saját elemzéseivel ült egy asztalnál. Az úr nyugdíjazása előtt egyetemi tanárként és irodalomtörténészként mozdította előre az értelmiségiek szekerét. Pontosabban irodalmárként a mai napig tevékenykedett, mivel ő filozófiája szerint az irodalom egy olyan utat nyit meg az emberi elme előtt, amelynek bejárásához száz élet is kevés lenne. A kávézó életében egy üde színfolt volt.
Forrás: pixabay.com
De a mai nap valahogy másnak ígérkezett. Miután a pincérnő felszervírozta a szokásos menüjét, a semmiből egy kisgyerek termett ott, és leült vele szemben. A férfi előszőr figyelmen kívül hagyta. Fellapozta a folyóiratot, lassan kortyolgatta a kávéját, elmerült gondolataiban. A kisgyerek egy kis idő után megszólította.
– Bácsi, nem ismersz meg?
– Nem igazán. Meg kellene?
A kisgyerek nem válaszol semmit.
– Szabad lenne? – mutatott rá a kistányéron lévő csokis macaronra.
– Kérünk neked is egyet. Pincér! Lenne szíves hozni még egy süteményt? Köszönöm!- szólt oda az asztal mellett elsuhanó pincérnőnek.
A kisgyerek arca puha, szeme kék, haja szőkésbarna. Fehér inget és fehér nadrágot viselt. Szemeiben kíváncsiság, félénkség és ártatlanság tükröződött. A pincérnő csodálkozva nézett az öreg úrra, mikor a második macaront letette elé, de aztán szó nélkül ment is tovább a következő asztalhoz. A kisgyerek ismét megszólította a férfit.
– Van gyereke? Vannak unokái, bácsi?
– Nem, nincsenek. Fiatalabb koromban akartam gyereket vállalni, de később erről letettem. A munkámnak éltem. Egész nap a tanulmányok felett ültem, olvastam, bejártam a fontos kutatási helyszíneket. Megpróbáltam kiaknázni mindent, amit ez adhatott nekem. Szóval nem, nincsen.
Miután pont került a mondata végére, a férfi egy nagyot mordult. Nem volt beszédes, magában szeretett lenni, olvasni, kávézgatni, és a legnemesebb dolgot cselekedni, amit e földi létben lehetséges: gondolkodni.
– Akkor biztosan jó magányos lehetsz. Anyukámék mindig mondták, hogy mennyire örülnek, hogy vagyok nekik. Biztos nagy öröm lehet egy gyerek. Ha felnővök, én is szeretnék egyet. Egy lányt, kékszeműt és szőke hajút – válaszolja aranyos mosollyal az arcán a fiú.
– Régen én is egy ilyen gyermekről álmodoztam. Jól van fiam, eleget beszélgettünk. Most már menj innét, és hagyj olvasni – mondja a férfi, miközben fel sem nézett az újságjából.
A kisfiú nem mozdult egy tapodtat sem. Volt valami érdekes abban, ahogyan ült ott a mindig magába forduló öreg úrral szemben, és próbált minél többet megtudni róla. Ezzel szemben a férfi a legkisebb mértékben sem akart diskurálni. Ehelyett idegesen lekapta a fejéről a szemüvegét, és így szólt.
– Nem akarsz elmenni, igaz? Hát jó, akkor beszélgessünk. Mit akarsz tudni?
– Van feleséged, bácsi?
– Igen. Volt egy feleségem – mondta elérzékenyülve. – Ő volt a legszebb, a legokosabb és legkedvesebb ember, akit valaha láttam kerek e világon. Vékony, alacsony, szőke és kék szemű. Emlékszem, még a gimnazista éveink alatt ismerkedtünk meg. Előszőr mindketten szúrós szemmel néztünk egymásra, majd a hetek, hónapok elteltével a tekintetünk ellágyult, majd érdeklődve kezdett csillogni, mígnem végül nevetve néztünk egymásra. Teltek az évek, mindketten egyetemre mentünk, de együtt maradtunk. Mindig is külön utakon jártunk. Ő a matematika tudományát választotta társának, én pedig az irodalmat és a filozófiát. A diplomaosztónk után összeköltöztünk és együtt éltünk hosszú, boldog éveken át. Majd egy ehhez hasonló szép tavaszi reggelen, örökre elment – az idős úr szemei könnybe lábadtak, szemüvegét ingujjával törölgette meg.
– Biztosan szép volt a feleséged. Hasonlít az én anyukámra. Ő is vékony és alacsony, szőke és kék szemű. Csak ő szemüveges. Szép nagy lencsés szemüveget hord, és egy nyakláncot a kulcscsontja felett. És mivel kezdtél el később foglalkozni?
– Például az olyanokat javítottam ki, mint te. Éssel nem kezdünk mondatot!
A fiú szégyenlősen elmosolyodott.
– Tudod fiam, képzelj egy hatalmas könyvtárat tele sok-sok könyvvel. Ehhez a képhez rakj hozzá egy embert, aki egy asztalnál ül és egy könyv felett görnyed. Nos, ez a szereplő vagyok én. Tudod-e mit jelent az, hogy kutatni? – a fiú szemöldöke csodálkozva szaladt fel – Megmondom neked. Számomra ez azt jelentette, hogy a régi dolgokból, tehát a sárgás lapú könyvekből új és érdekes dolgokat megtudni, majd azt megosztani a nagyvilággal. Ezzel töltöttem az életemet. Könyveket, verseket olvastam, alkottam és kutattam. Tudod, úgy gondolom, ez a gondolkodó társadalomnak a legnagyobb teljesítménye, hogy emberi érzelmeket, történeteket és sorsokat tudunk átadni különböző művészeti formákban. Festészetben, filmművészetben és a számomra a legkiemelkedőbb ágban: az irodalomban. Van egy olyan szakma, amit ekképpen neveznek: irodalomtörténész. Akik ezzel foglalkoznak, olyanok, mint én.
A kisgyerek hosszan hallgatott, néha összehúzta a szemöldökét, mintha gondolkodna valamin. Az öreg úr látszólag örült ennek, ugyanis így tovább tudta olvasni az újságot, de ez csak a látszat volt. Miközben a betűk összefolytak a szeme előtt, az életén gondolkodott. Egészen az első emlékeitől a mai napig. Átgondolta, amit a fiúnak mondott, hogy mit fog hagyni erre a világra, ha majd eljön az ideje, és azt is, hogy miképpen fognak rá emlékezni. Eszébe jutott sok minde. A rengeteg dolog, amit megtett, és amit megtehetett volna. Végiggondolta, mit mulasztott el, mit cselekedhetett volna másképpen. Abban a pillanatban minden hibája és hiánya átfutott az elméjén. Nem tudott a kezében lévő folyóiratra koncentrálni, mert ott ült vele szemben ez a kisgyerek. A fogaskerekek miatta kattogtak a legjobban. Félrerakott mindent az életben, hogy a felsőbb körökben elismerjék, hogy azok tagja legyen. Kihagyta a családi találkozókat, az élete fontosabb eseményeit, és ami ebben a pillanatban a legjobban fájdította a lelkét: kihagyta a gyerekvállalás örömét. Próbált úgy tenni, mint aki nem szereti a gyerekeket. Így könnyebb volt neki. Könnyebb volt azt elhitetnie magával, hogy nem vágyik egyre. Azzal hitegette magát, hogy a munkája mellett nem férne bele ez, nem tudna rá igazán odafigyelni, és úgysem tudna eleget vele lenni. Félt a felelősségtől, ami egy szőke kékszemű kislánnyal járt volna. Úgy gondolta, könnyebb hazugságban élnie, könnyebb egy hamis álomban ringatnia magát, mintsem szembenézni azzal, hogy nem csak a munka világa létezik. Miközben ezen gondolkodott, egyre erősebben szorongatta az újságot a kezében. A keze elkezdett izzadni, a homloka gyöngyözni, az eddigi nyugodt maga elé meredésből szúrós tekintet lett. Itt ül vele szemben ez a kisfiú, és még most sem képes letenni azt az istenverte újságot. Mert most már csak ezt ismeri: a betűket, az elemzéseket. És itt van ez a gyerek, aki valamit felébresztett benne, valamit, amit régóta sikertelenül próbált elnyomni magában. A magányt. De nem is akármilyen magányt, időről időre a teljes egyedül maradás érzése kerítette hatalmába. Ezt érezte akkor, amikor valahol szóba jött az utódok témája, és így érzett egy, az élete szempontjából talán még lényegesebb eseménynél – egy ágynál. Annál az ágynál, ahonnan valaki, aki számára a világot jelentette, már nem kelt föl többé. Ezzel a magánnyal találta szembe magát, amikor a felesége halálos ágya mellett ült. A végsőkig beszélgettek, egy pillanatra sem hagyták abba. A nő az utolsó pillanataiban is a férje hangját szerette volna hallani, a férfi pedig hallgatni akarta azt, amit a felesége neki szán. Nem akarta elfelejteni a hangját, azt a hangot, ami számára neki az értelmet jelentette. A mai napig emlékszik azokra a mondatokra, amelyekkel az asszony elbúcsúzott tőle. Az utolsó lélegzetével így szólt: „És ne feledd! A legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, embernek lenni mindég, minden körülményben”. Miután elmondta Arany János sorait, lehunyta szemeit, és itthagyta ezt a világot. A kisfiút látva ez az egy mondatot visszhangzott a fejében. Egyszeriben összecsukja az újságot:
– Tudod, fiam, azért foglalkoztam mindig azzal, hogy értéket teremtsek, mert valamit itt akarok hagyni. Szerettem volna valami olyasmit létrehozni, ami nem ér véget azzal, hogy itt hagyom ezt a földet, és átköltözöm egy szebb helyre.
– Bácsi, hidd el, sikerült. Most kérhetek tőled valamit?
Az idős úr lassan bólintott.
– Csukd be a szemed!
Az öreg úr lassan becsukta a szemét. A fiú megérintette a kezét, majd egy hirtelen, erős és szúró fájdalom járta át a testét. Lelassul a légzése, egyre kevésbé érzékelte a külvilágot, észlelte, hogy a fény lassacskán eltűnik.
Csönd.
Aztán az idős úr a kisfiúval sétál kézen fogva egy fehér lépcsőn egy hatalmas aranykapu felé, ahol egy idősebb alak áll a kezében két kulccsal.
– Hol vagyunk, fiam? Hova sétálunk? – kérdezi félve, remegő hangon az idős úr.
– Egy szebb helyre, ahogy te fogalmaztál. Egy találkozóra megyünk, egy vékony, alacsony, szőke, kék szemű hölggyel.
Az idős úr szemében könnyek szöktek. Tudta, hogy a feleségéről van szó. A fiú pedig minden egyes lépcsőfokkal egyre öregebb lesz, és egyre jobban hasonlít az öreg úrra. Mire a lépcső tetejére értek, a hasonlóságot le sem lehet tagadni.
– Most már megismersz, Bácsi?
Az idős úr könnyes szemmel lassan bólintott.
– Fiam, mi lesz most veled? Mi lesz ezután?
– Megnyugtatom a földieket, és részt veszek az utolsó utadon.
Ezt követően hatalmas hanggal nyílt ki mögöttük az aranykapu. Egy ismerős alak l lépett ki rajta hosszú, fehér, tógaszerű ruhában. Azonnal megismerték egymást. Futva siettek egymás felé, majd szeretetteli ölelésben forrtak össze.
– Kivel beszélgettél, szívem? – kérdezte az asszony.
– Egy kedves baráttal, egyetlenem.
A pár elismerően biccent a föld felé, majd együtt, kézen fogva vonulnak át az aranykapun.